Én borítottam ki

Vannak napok, amikor olyan, mintha kiborulna egy doboz gyufa. Szanaszét minden.

Persze, minden szál külön értelmezhető, külön nem veszélyes. Amikor egymásra csúsznak, összeakadnak, és káoszt alkotnak… már elég egyetlen szikra.

Sok gondolat. Sok feladat. Sok érzés. Mind fontos – együtt mégis feszültséget teremtenek.

Ilyenkor könnyű lenne arrébb rúgni. Letakarni. Elhatárolódni. Úgy tenni, mintha nem lenne

ott.

A legnehezebb felismerés az, hogy nem valaki más borította ki dobozt. „Én voltam”.

Nem a tűztől félünk igazán, hanem attól a pillanattól, amikor rájövünk: mi lehetünk az a szikra, ami belobbantja az egész kupacot. A reakcióinkkal. A bennünk lévő feszültség kivetítésével, amely akár a környezetünket is felperzselheti.

Szükség van a bátorságra, hogy kimondjuk: igen, most káosz van.

Szükség van a nyugalomra, hogy tudjuk: ebből lehet rend.

Ez a felismerés hordozza a szabadság lehetőségét.

Mert amikor nem kifelé figyelünk, hanem megállunk, kapcsolódva önmagunkhoz mozgósítjuk az erőforrásainkat, akkor a valóság újra hozzáférhetővé válik.

Mindig van egy pillanatnyi időnk, hogy hátrébb lépjünk, vegyünk egy mély levegőt, tisztán lássuk a helyzetet, és eldöntsük, mit érzünk – merre tovább.

Nekünk kell változtatni, nekünk kell megugrani, magunkért, mindenkiért.

A rend sosem végleges. Csak egy pillanatnyi megérkezés.

Az egyensúly nem nyugalom – hanem tudatos jelenlét a káosz és a rend határán.

A legfontosabb kérdés: képes vagyok-e úgy jelen lenni, hogy ne én legyek a szikra, hanem az irány.