És ha nem a lehetőségeid hiányoznak...?

„Azért volt jó nekem, mert a lehetőségeim előbbre jártak, mint a vágyaim.” – mondta egy ügyfelem.

Rágtam ezt a mondatot egy darabig. Elsőre furcsán hangzik.... Mert a legtöbben úgy gondolunk a vágyainkra, mint türelmetlen előfutárokra – rohanva mennek előre, és a lehetőségeink csak próbálnak lépést tartani velük.

De nálam sem így volt.

Egykor volt egy csapat, egy baráti kör, akik akkoriban nagyon közel álltak hozzám. Olyan emberek, akik természetes magabiztossággal mozogtak egy olyan világban, amely számomra akkor még nem létezett. Olyan lehetőségeik voltak, amikre én még vágyakozni sem tudtam. Nem azért, mert nem éreztem volna magamat elég jónak, méltónak hozzájuk – hanem mert meg sem fordult a fejemben, hogy ezek egyáltalán léteznek.

A vágy megszületéséhez néha tudni kell, hogy mire lehet vágyni.

Ők más világokat hoztak elém. Olyan gondolkodást, bátorságot, pénzhez való viszonyt, amivel én akkor még nem rendelkeztem.

Az ő jelenlétük, még ha később meg is kérdőjeleződött a „baráti” jelző, segített abban, hogy táguljon a világom.

Rájöttem, nem a lehetőségeim hiányoztak, hanem a vágyaim voltak lemaradva.

Tudatlanság, önkorlátozó hiedelmek, belső tiltások tartották őket kalitkában. Ott volt bennem minden kondíció, erőforrás… csak épp engedély nem volt arra, hogy merjek vágyakozni. Mintha filmet néztem volna az életemről, de azt hittem, nem lehetek főszereplő benne.

Sokat tanultam akkor. Magamról, másokról, határokról. Megéltem, milyen érzés új helyzetekbe kerülni, új szerepeket kipróbálni. Fejlődtem abban, hogyan képviselem magam, hogyan használom a belső erőmet, és hogyan tudom feszegetni az önként vállalt korlátaimat.

Néha a legnagyobb ajándék az, ha valaki megmutatja nekünk, mire is vágyhatnánk – mielőtt még tudnánk, hogy vágyhatunk rá. És néha a legnagyobb bátorság az, ha már nincs, aki megmutassa – és mégis elindulunk, bízva abban, hogy ott van, amit keresünk.