A küszöbön túl

„Értem, amit mondasz, pontosan tudom, miről beszélsz, de.....

Van, amikor úgy érezzük, mintha összecsuklott volna körülöttünk a világ. Olyan pillanatok ezek, amikor elbizonytalanodunk, elveszítjük a kapaszkodóinkat, és mindaz, amit korábban biztosnak hittünk, köddé válik. Ilyenkor a legmélyebb vágyunk, hogy valaki ott legyen velünk: ne csak hallgasson, hanem jelen is legyen, együttérzéssel, figyelemmel, bátorsággal. Hogy merjen leülni mellénk a sötétbe.

De nem mindig történik ez meg. Előfordul, hogy a másik fél csak ott áll a küszöbön, kívül marad. Talán érti, amit érzünk, talán tudja, miről van szó, de valami megakadályozza benne, hogy közelebb lépjen. És ez a valami gyakran nem más, mint saját félelme. Félelem attól, hogy a mi fájdalmunk tükröt tart számára, és szembe kellene néznie a saját sötét érzéseivel is. Így hát ahelyett, hogy közeledne, inkább távol marad. Ez a távolság nemcsak elutasításként hat, hanem megerősíti a saját elveszettségünket is.

A legnagyobb fájdalom nemcsak abból fakad, hogy egyedül maradunk, hanem abból is, hogy valójában a másik jelenléte az, ami biztonságot adhatna – de ő sem tud közel lenni, mert magát védi.

Talán a kiút az lehet, ha mindkét fél képes őszintén vállalni a saját félelmeit. Ha nem elrejteni akarjuk a sötétet, hanem megmutatni egymásnak. Mert lehet, hogy a valódi kapcsolódás ott kezdődik, ahol már nem akarunk tökéletesek lenni – csak jelen.