A legfárasztóbb harc az, amikor a saját tapasztalatunk ellen érvelünk

Tegnap valaki megítélt és nagyon határozottan elmondta, hogy szerinte mi zajlik bennem.

Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben.

Régebben egy ilyen beszélgetés után napokig vitatkoztam magammal:

Lehet, hogy igaza van.

Lehet, hogy én látom rosszul.

Lehet, hogy tényleg nem...

Most meghallgattam. Ami megszólított belőle, azt magammal hoztam, ami nem, azt ott hagytam.

Nem fordultam el attól, amit belül igaznak ismertem fel.

Először nem veszítettem el önmagamat attól, hogy valaki más mást gondolt rólam.

Korábban a saját tapasztalatom is csak egy vélemény volt számomra, ma már tájékozódási pont. Nem azért, hogy mindig igazam legyen, hanem hogy tudjam, honnan indulok.

Amikor már nem kételkedem automatikusan a saját tapasztalatomban és megszűnik a kényszer, hogy minden vitát megnyerjek.

Már nincs szükségem arra, hogy mindenáron bizonyítsam, hogy igazam van, ezért nem megyek ki minden harcmezőre, ahová hívnak.

Ez részemről nem bezárkózás, éppen ellenkezőleg. Tudom, hogy mások segíthetnek jobban megérteni önmagamat, de azt is tudom, hogy nem ők döntik el helyettem, mit éltem át.

Nem elfelejtve, hogy a saját tapasztalatom nem mindenki igazsága.

Talán innen kezd csendesedni a legfárasztóbb harc, amelyet eddig önmagammal vívtam.