A választás, amit nem nevezünk nevén

Nem az a kérdés, ki mellett állunk. Hanem az, milyen működést erősítünk.

Amikor döntünk, nem csupán neveket választunk, hanem mintákat legitimálunk, teszünk természetessé.

Olyan működéseket, ahol a biztonság illúziója fontosabbá válhat az igazságnál, ahol a kontroll megelőzi az empátiát és a pozíció felülírja az emberséget.

A közös térben azonban dönthetünk másképp – nem a hangosabbhoz igazodva, hanem ahhoz, amit igaznak érzünk. A jelenlétünkkel.

Talán nem is a hatalomvágy a legerősebb mozgatóerő bennünk, hanem a félelem. A félelem attól, hogy elveszítjük, amink van, hogy meginog a talaj a lábunk alatt, hogy ha nem állunk be a sorba, kívül maradunk.

És amikor a biztonságunk védelmében elköteleződünk egy olyan működés mellett, amely ítél, támad, megoszt vagy kihasznál, akkor nem csupán egy rendszert támogatunk.

Mintát erősítünk.

Amit nagyban normalizálunk, az kicsiben is mintává válik.

-          Ha felülről ítélet és támadás érkezik, alulról is ezt tanuljuk.

-          Ha felülről a kihasználás a gyakorlat, alul is ez válik természetessé.

-          Ha felülről a birtokló, nyers erő az érték, alul is elhalványul az irgalom.

Ez az, ami igazán elszomorít és nem az, hogy mást gondolunk. Hanem amikor a kontroll fontosabb lesz, mint a kapcsolódás. Amikor nem kérdezünk, hanem ítélünk. Amikor nem valódi emberi értékeket képviselünk, csak a saját pozíciónkat védjük.

Mert lehet menni a kolomp után. És lehet megállni, lehajolni, felsegíteni.

A valódi erő nem az, ami ural, ami kontrollál, hanem az, ami képes emberséges maradni akkor is, amikor fél.

És ha választani kell a biztonság és az emberség között, én az emberséget választom.