Az önazonosság ára – és ajándéka

Erőből, nem erőlködésből – ezzel a címmel tartottam előadást a BNI-ban. A cím mögött sokkal több rejlik, mint egy jól hangzó szójáték. Ez a mondat számomra azt a különbséget jelöli, ami a belső erőből fakadó önazonos jelenlét, és az elvárásokhoz igazított, szerepekre épülő megfelelés között húzódik.

Sokáig én is az utóbbit választottam – nem tudatosan, inkább belenevelődve. Játszottam a szerepeimet, ahogy illik, ahogy tanultam, ahogy „kell”. Kedves anya voltam, megértő társ, tökéletes munkaerő – és mégis belül gyakran csalódott, dühös, kiüresedett. Azt hittem, ha másoknak jó, az majd engem is jó érzéssel tölt el.

Aztán megértettem a kulcsmondatot: „a másiknak jó legyen...” ezen gondolat mögé bújtam. A szerep lett a pajzs, mögé rejtettem a valódi érzéseimet. A szerep kényelmes volt – mindenkinek. Nekem is, mert mögé bújhattam. Nem kellett konfrontálódni, nem kellett nemet mondani, nem kellett látszani.

Pedig lehet, hogy épp a francba kívántam azt, amit az elfogadásért tettem, és lehet, hogy abban a pillanatban épp nem lettem volna „jó anya” – mert fáradt voltam, de úgy tettem, ahogy a „jó anyák” teszik. Lehet, hogy a munkahelyen kimondhattam volna valamit, ami változást indít el – de nem tettem, mert a szerep nem engedte, hogy legyen önálló véleményem. Inkább eljátszottam, amit „kell”, és magamat háttérbe toltam.

Mára – bár nem mindig sikerül – próbálok nem a szerepeim mögül élni. Próbálok erőből cselekedni – belső erőből, nem erőlködésből. És igen, ez néha fáj. Mert a valódi önazonosság nem mindig kényelmes. Nem mindenkinek tetszik. De ha igent mondok arra, aki vagyok, akkor nemet is kell mondanom arra, ami nem én vagyok.

A valódi cselekvés minőségi. Nem hangos, nem látványos, de jelen van. Nem megfelelésből fakad, hanem jelenlétből, figyelemből. És ez az a hely, ahol nem csak én vagyok otthon – hanem ahol mások is valódi kapcsolódást találhatnak hozzám.

Ezzel a szemlélettel vagyok a BNI tagja is.