Tegnap valaki megítélt és nagyon határozottan elmondta, hogy szerinte mi zajlik bennem. Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben. Régebben egy ilyen beszélgetés után napokig vitatkoztam magammal: Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy én látom rosszul. Lehet, hogy tényleg nem... Most meghallgattam. Ami megszólított belőle, azt magammal hoztam, ami nem, azt ott hagytam. Nem fordultam el attól, amit belül igaznak ismertem fel. Először nem veszítettem el önmagamat attól, hogy valaki más mást...

Mert ugyanaz a döntés lehet menekülés is és lehet a legbátrabb lépésünk is. „Hogy vagy?” Talán ez volt az a kérdés, amit az elmúlt napokban a legtöbbet kaptam. Sokan írtatok. Volt, aki együtt érzett. Volt, aki felajánlotta a segítségét. Volt, aki azt mondta, menjek haza. De a legfontosabb az volt, hogy mindegyik üzenet mögött szeretetet éreztem. És ezért végtelenül hálás vagyok. Számomra nem az volt a kérdés az üzeneteket olvasva, hogy kinek van igaza: menjek vagy maradjak? Bátor vagyok...

Tegnap fényes nappal megtámadtak az utcán. Valaki letépte a nyakláncomat, és mire felfogtam, mi történik, már nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. Később döbbentem rá, milyen elemi erő mozdult meg bennem. Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Nem bátorság volt. Nem tudatosság. Hanem az élet ösztönös védelme. Furcsa felismerés volt megtapasztalni, hogy amikor valóban veszélyben érezzük magunkat, a testünk és a lelkünk olyan tartalékokat képes mozgósítani, amelyekhez a hétköznapokban...