Nem a válasz késik, a jelenlét készül

Először csak azt vettem észre, hogy nem válaszolok az üzeneteimre, nem olvasom a leveleket a postafiókomban.

Nem azért, mert nem fontosak vagy mert eltávolodtam az emberektől.

Egyszerűen nem ment. Ettől kezdtem rosszul érezni magam. Hálás vagyok minden üzenetért mert újra és újra emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok egyedül itt, a „világ végén”.

A figyelem is véges erőforrás.

Korábban a belső folyamatoknak volt egy ritmusuk. Történt valami. Volt idő megállni, beszélni róla, hagyni leülepedni, majd újra továbblépni.

Most ez a ritmus eltűnt.

A történések, az érzések, a felismerések és az integráció egyszerre zajlanak. Az elmúlt hetekben olyan sok minden történt, hogy ezek az élmények nem tudnak egyszerűen csak egymás mögé sorakozni. Egymásba érnek.

A belső történések nem tűnnek el és később, sokkal nagyobb erővel kérik vissza maguknak a figyelmet. Minél tovább halogatom őket, annál inkább meghatározzák azt, hogyan vagyok jelen.

Most azt érzem, hogy a jelenlétem az egyetlen valódi kapaszkodóm. Ha ezt elveszítem, sokkal nehezebb újra megtalálni az egyensúlyt, mint ha időben megállok, és figyelek arra, ami bennem történik.

Olyan ez, mint a kenyértészta.

Összegyúrjuk, letakarjuk, és azt mondjuk: most pihen. Pedig éppen ekkor zajlik benne a legfontosabb munka. A liszt, a víz és az élesztő egymásra talál. Kívülről csend van, belül átalakulás.

Ehhez idő kell. Ha nem adjuk meg a keléshez szükséges időt, nem lesz belőle az a kenyér, amit örömmel teszünk az asztalra.

Ha írsz nekem, örülni fogok és válaszolok.

Lehet, hogy a válasz most később érkezik. De amikor megérkezik, szeretném, hogy valóban jelen legyek benne.