Van egy furcsa ritmusa most az életemnek. Érkezések. Kapcsolódások. És búcsúk… szinte ugyanabban a mozdulatban. Az iskolában, ahol most tanulok, minden gyors. Valaki melléd ül. Beszélgetni kezdtek. Nevettek. Talán együtt töltötök egy délutánt. Aztán másnap már egy másik csoportban van.Vagy egy hét múlva már egy másik országban. És te ott maradsz egy újabb „ismerőssel”, akiből szintén nem lesz történet. Emlékeztet arra, amikor régen azt hittem: aki egyszer a barátom lesz,

Elfogadható, hogy valaki ott van az életünkben, de nem kell, hogy a mindennapjaink része legyen. És az is rendben van, hogy nem mindenkivel tudunk olyan kapcsolatot kialakítani, akivel egy egész estét... vagy akár egy életet eltöltenénk. A költözésem is tisztán megmutatta. Vannak helyzetek, ahol minden jónak tűnik, biztonságosnak… nem rossz, sőt, kívülről nézve teljesen jó. Csak közben a valódi kapcsolódás nem tud megszületni, mert az egyik részről a felelősségvállalás és

Nem csak földrajzilag, hanem belül is. Kiléptem a komfortzónából – tudatosan. Nem akartam mindent biztosra szervezni. Mégis teremtettem két kapaszkodót Londonban: egy iskolát és egy szállást. Két biztos pontot egy ismeretlen térben. Aztán az élet – finoman, de határozottan – elvette az egyiket. 20 órával az indulás előtt. És nem csak a szállás tűnt el, hanem a talaj is a lábam alól. Mégis elindultam. Szombat éjjel a családommal kerestünk új szállást, hogy másnap legalább legy

Három kontinens. Háromszor két hónap. London. Afrika. Ausztrália. És mielőtt megkérdeznéd: nem, ez nem életközepi válság. 😄 Ez egy döntés. … Mondhatnám, hogy angolt tanulni megyek. Igaz is. Mondhatnám, hogy „ösztöndíjat” kaptam. Ez is igaz. De az igazi ok egyszerűbb: Szeretnék megérkezni a világ három pontjára pólóban és tornacipőben , úgy, hogy senki nem tudja: kinek a lánya, kinek a felesége vagyok, mit csinálok, mennyire vagyok „fontos”. vagy nem. Csak egy nő egy tornac

Amióta kimondom, hogy hosszabb időre elutazom, feltűnően ritkán az útról szólnak a beszélgetések. Sokkal inkább arról, hogy ez a mondat kiben mit mozdít meg Van, aki könnyedén csak annyit mond: „Majd küldj képeket, imádom nézni a világot más szemén keresztül.” Más elcsendesedik, és arról mesél, hogy neki is volt egyszer egy régi terve: egy út, amit egyszer ő is elképzelt magának, csak közben az élet más ritmust diktált, és valahogy mindig maradt fontosabb, sürgetőbb, hala

A legfélelmetesebb nem az, amikor valami kiesik a kezedből, hanem amikor utána üres marad a tenyered. Van, amikor a belső világunk olyan, mint egy átlátszó nejlonzacskó: sokáig észrevétlenül tart mindent, amit beletettünk. régi érzelmek, utolsó kapaszkodók, megszokott szerepek, néhány „hátha még kell” gondolat. Aztán egyszer csak elveszíteti a tartását, és cafatokban marad az ujjaink között. Ami benne volt, hangtalanul kihullott. Különös érzés nézni, ahogy eltűnik valami, a