Vannak helyzetek, amikor a „nem döntés” maga a döntés. A naptár nem áll össze, valaki nem ér rá, még egyeztetni kell, toljuk egy hetet, majd még egyet… A halogatás legtöbbször nem a naptár szűkössége miatt történik, hanem miattunk. Bennünk zajlik. Nem rosszindulatból, hanem egyfajta védekezésből. Mert így (egy darabig) elkerülhető a konfrontáció, a bizonytalanság és az ismeretlen, és nem kell azonnal szembenézni azzal, ami kényelmetlen, konfliktusos vagy megkérdőjelezheti min

Vannak történetek, amelyeket nem akartunk megélni. Olyanok, amelyekről azt hittük, hogy másokkal történnek meg, de nem velünk. Aztán egyszer csak magunkat találjuk ezekben a históriákban. Szeretjük azt hinni, hogy a legnagyobb veszély az, amikor rossz emberek rossz dolgokat tesznek. De nem mindenki azzal bánt, hogy rossz. Van, aki azzal, hogy jónak látszik.   Nem volt késsel elkövetett fenyegetés, nem volt zsarolás, nem volt ordító vészcsengő. A mi történetünk sokkal csendese

Egy pillanat súlya sokszor csak később válik érezhetővé.   Sokszor addig nem hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk valamire, amíg egyszer meg nem tapasztaljuk. Amikor egyszer sikerül, az élmény kapaszkodóvá válik: ha akkor ment, menni fog újra is. És minden ismétlés erősíti nemcsak a tudásunkat, hanem az önmagunkba vetett hitünket is.   Ezek az élmények idővel többé válnak, mint emlékek. Nemcsak inspirálnak – irányt mutatnak.   Azok a helyzetek, kapcsolódások, munkák, te

Az év elején most nem azt a jól megszokott kérdést teszem fel magamnak először, mit szeretnék elérni, hanem azt, hogyan tudok úgy jelen lenni, hogy abból másoknak is jusson. Ez nem azt jelenti, hogy mindig többet kell tennem, hanem egy döntést, hogy nem lépek tovább közömbösen. Hiszem, hogy lehet stabilan jelen lenni – és abból adni. Nem válaszokat.  Nem tökéletességet. Nem az “ én tudom a megoldást”.  - sajnos sokáig én is becsúsztam ebbe a működésbe. Hanem figyelmet, időt,

„Nekem jó. Nem akarok változást. Megvan mindenem.” Ezt a mondatot nem általánosságban hallottam. Konkrétan elhangzott. És nem tudtam csak úgy elengedni. Első hallásra akár megnyugtatónak is tűnhet. Biztonság. Stabilitás. Megérkezés. Ezzel önmagában nincs baj. Értem a biztonság vágyát, mégis ez a mondat lezár , nem megérkeztet. Határt húz: eddig én, és azon túl már nem az én dolgom.A „nekem jó” mögött nincs továbbgondolás, csak önigazolás. Mintha a világ ott érne véget, ahol a

Miért kérdőjelezzük meg magunkat akkor, amikor végre működni kezd, amit csinálunk? Volt egy helyzet, amikor kimondtam, amit addig kerülgettünk és ezzel irányt adtam. És közben – egészen őszintén – egy pillanatra megijedtem. Szabadott-e? Nem voltam-e túl határozott? Nem léptem-e túl azon, ami „nőies”, „elfogadható”, „kedves”? De ő 𝗸 𝗷 ö 𝘁𝘁𝗲𝗸 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺. Ellenállás nélkül. Nem visszahőköltek, hanem lendületet kaptak. Hatékonyabb lett a működés. Tisztább lett a tér. Azt hi