Nem csak földrajzilag, hanem belül is. Kiléptem a komfortzónából – tudatosan. Nem akartam mindent biztosra szervezni. Mégis teremtettem két kapaszkodót Londonban: egy iskolát és egy szállást. Két biztos pontot egy ismeretlen térben. Aztán az élet – finoman, de határozottan – elvette az egyiket. 20 órával az indulás előtt. És nem csak a szállás tűnt el, hanem a talaj is a lábam alól. Mégis elindultam. Szombat éjjel a családommal kerestünk új szállást, hogy másnap legalább legy

Három kontinens. Háromszor két hónap. London. Afrika. Ausztrália.   És mielőtt megkérdeznéd: nem, ez nem életközepi válság. 😄 Ez egy döntés. … Mondhatnám, hogy angolt tanulni megyek. Igaz is. Mondhatnám, hogy „ösztöndíjat” kaptam. Ez is igaz. De az igazi ok egyszerűbb: Szeretnék megérkezni a világ három pontjára pólóban és tornacipőben , úgy, hogy senki nem tudja: kinek a lánya, kinek a felesége vagyok, mit csinálok, mennyire vagyok „fontos”. vagy nem. Csak egy nő egy tornac

Amióta kimondom, hogy hosszabb időre elutazom, feltűnően ritkán az útról szólnak a beszélgetések. Sokkal inkább arról, hogy ez a mondat kiben mit mozdít meg   Van, aki könnyedén csak annyit mond: „Majd küldj képeket, imádom nézni a világot más szemén keresztül.”   Más elcsendesedik, és arról mesél, hogy neki is volt egyszer egy régi terve: egy út, amit egyszer ő is elképzelt magának, csak közben az élet más ritmust diktált, és valahogy mindig maradt fontosabb, sürgetőbb, hala

A legfélelmetesebb nem az, amikor valami kiesik a kezedből, hanem amikor utána üres marad a tenyered.   Van, amikor a belső világunk olyan, mint egy átlátszó nejlonzacskó: sokáig észrevétlenül tart mindent, amit beletettünk. régi érzelmek, utolsó kapaszkodók, megszokott szerepek, néhány „hátha még kell” gondolat. Aztán egyszer csak elveszíteti a tartását, és cafatokban marad az ujjaink között. Ami benne volt, hangtalanul kihullott. Különös érzés nézni, ahogy eltűnik valami, a

Civil szervezetet vezetek. És közben vezetőket fejlesztek.   Pontosan ezért nem tudok csak feladatlistákban gondolkodni. Egy civil szervezetet vezetni különös műfaj. Itt mindenki önként van jelen, de vajon tudatosul-e mindenkiben, hogy nemcsak „egy ember” a szervezetben, hanem egy rész  a szervezetből? Hogy minden résznek felelőssége van? Minden jelenlétnek súlya van? Minden mondat formál? Minden hallgatás üzen?   Lehet egy szervezetet adminisztratívan jól működtetni. Lehet a

Nem az a kérdés, ki mellett állunk. Hanem az, milyen működést erősítünk. Amikor döntünk, nem csupán neveket választunk, hanem mintákat legitimálunk, teszünk természetessé. Olyan működéseket, ahol a biztonság illúziója fontosabbá válhat az igazságnál, ahol a kontroll megelőzi az empátiát és a pozíció felülírja az emberséget.   A közös térben azonban dönthetünk másképp – nem a hangosabbhoz igazodva, hanem ahhoz, amit igaznak érzünk. A jelenlétünkkel.   Talán nem is a hatalomvág