Fél évre Sydneybe készültem. Mire ideértem, már nem az az ember voltam, aki elindult. Amikor először megszületett bennem a gondolat, hogy elindulok a világba — és a sajátomba —, Ausztrália volt a cél. Fél évre. A gondolatot tovább érlelve végül három részre bontottam ezt az időt: Anglia, Dél-Afrika, Ausztrália. Most, az utolsó állomáson egyre inkább értem, milyen fontos volt ez a „kerülő”. London és Cape Town rengeteg tükröt tartott elém. Belenéztem mindegyikbe, amit észrevet

Fájdalmas átélni, hogy ugyanaz a belső növekedés, amire egész életemben vágytam, nemcsak a túléléshez kialakult régi mintáimat kezdi lebontani, hanem azokat a kapcsolatokat is, amelyekben addig otthon voltam. A legnehezebb gyász nem mindig egy ember elvesztése. Néha egy közös világé. Annak a világnak, ahol ugyanazokat a szavakat értettük, ugyanazokon a dolgokon nevettünk, ugyanazok a mozdulatok jelentettek biztonságot. Ahol volt egy közös nyelvünk, még akkor is, ha ma már l

Londonban valami véget ért.Nem válaszokat találtam a kérdéseimre, inkább tanúja maradtam annak, ami bennem történt. Nem akartam gyorsan megjavítani magam. Nem akartam értelmet adni mindennek. Csak figyeltem. Visszatekintve látom, hogy ez nem a történet vége volt, hanem a kezdete. Tanúként jelen lenni a saját életünkben még nem jelenti azt, hogy bízunk is benne. Cape Townban két hónapon át új emberek léptek be az életembe. Tanárok, akik nemcsak tanítottak, hanem kíváncsivá

Képzeld el, hogy valaki azt mondja neked: – Vetkőzz le. Itt. Most. Mindenki előtt. Add oda mindenedet. Tárd fel teljesen önmagad. Mit tennél? Meddig mennél el? Levennéd az első ruhadarabot. A másodikat is. Talán a harmadikat.... De hol állnál meg? És attól a pillanattól kezdve, hogy megállsz, kívülről megérkeznek a tekintetek, az értelmezések és az ítéletek. Az utolsó gomb ritkán marad néma, mert valaki szinte mindig eldönti helyetted, mit jelent, hogy ott megálltál: Aki to

Először csak azt vettem észre, hogy nem válaszolok az üzeneteimre, nem olvasom a leveleket a postafiókomban. Nem azért, mert nem fontosak vagy mert eltávolodtam az emberektől. Egyszerűen nem ment. Ettől kezdtem rosszul érezni magam. Hálás vagyok minden üzenetért mert újra és újra emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok egyedül itt, a „világ végén”. A figyelem is véges erőforrás. Korábban a belső folyamatoknak volt egy ritmusuk. Történt valami. Volt idő megállni, beszélni róla, ha

Tegnap valaki megítélt és nagyon határozottan elmondta, hogy szerinte mi zajlik bennem. Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben. Régebben egy ilyen beszélgetés után napokig vitatkoztam magammal: Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy én látom rosszul. Lehet, hogy tényleg nem... Most meghallgattam. Ami megszólított belőle, azt magammal hoztam, ami nem, azt ott hagytam. Nem fordultam el attól, amit belül igaznak ismertem fel. Először nem veszítettem el önmagamat attól, hogy va