A rabok Robben Islanden minden nap látták a Table Mountaint. Látták Cape Town partjait. A szabadság karnyújtásnyira volt tőlük, mégsem érhették el. Ahogy a szigetre léptem, nem a börtön falai foglalkoztattak a leginkább, hanem az a 7 kilométer, ami a szigetet és Cape Townt választja el egymástól. Az a távolság, amely egyszerre tűnik jelentéktelennek és áthidalhatatlannak. Talán ekkor éreztem meg, hogy a szabadság és a szabadulás nem ugyanaz. Tegnap Robben Islanden jártam. A

Amikor hónapokra eljöttem otthonról, úgy gondoltam, hogy ez az én történetem lesz. Az én tanulásom, változásom. Az én utam. Most, hogy már Fokvárosban vagyok, az utazás második szakaszában, egyre inkább azt érzem, hogy ez a történet soha nem csak rólam szólt. Mindannyian útnak indultunk. Mielőtt megérkeztem volna Dél-Afrikába, két hetet otthon tölthettem a családommal. Jó volt újra együtt lenni. Nevetni, beszélgetni, megölelni egymást. Amikor egy családban valaki kilép a

A legmélyebb utak sem csak a sötétségről szólnak, hanem azokról a fényekről is, amelyek segítenek végigmenni rajtuk. Az elmúlt hetekben sokat írtam a bizonytalanságról, magányról, a régi minták recsegéséről. Arról, amikor az ember már nem tud visszamenni oda, aki volt, de még nem látja tisztán, hogy kivé válik. De egy önismereti út nem csak abból áll, amit elveszítünk, hanem abból is, amit közben kapunk. Voltak pillanatok, amelyek segítettek lélegezni akkor is, amikor úgy

London nem az a város volt, ami azonnal átölelt. Sokkal inkább az, amelyik először levetette rólam mindazt, amivel eddig azonosítottam magam. Londonban senkit nem érdekel, ki vagy/voltál otthon. Egyszerre lehet valaki láthatatlan és teljesen szabad. Ez a város nem figyel rád állandóan — és éppen ezért kényszerít rá, hogy te kezdj el figyelni önmagadra. Ledob a saját zajod közepére, aztán megnézi, marad-e belőled valami, amikor elfogynak körüled a kapaszkodók. Két hónap al

A kontroll sokáig erénynek tűnt, főleg azokban a rendszerekben, ahol a túlélés fontosabb volt, mint az önazonosság. Családokat tartott össze, vállalkozásokat épített fel, túlélést biztosított, tekintélyt adott. Közben gyermekek, emberek szakadtak el saját maguktól…Érzelmektől, vágyaktól, intimitástól, önazonosságtól. Egész generációk tanulták meg, hogy: - a teljesítmény érték, - a keménység biztonság, - a túlalkalmazkodás szerethetőség, - az önfeladás lojalitás. És ezek

Könnyű beleragadni az erkölcsi felsőbbrendűség csapdájában, amíg csak a manipulátorról beszélünk, mert addig kívül maradunk a történeten. A kérdés sokkal fájdalmasabb: miért maradok ott, ahol újra és újra kicsi leszek? Az igazi fordulópont ott kezdődik, amikor észrevesszük: a manipuláció nem egyszemélyes működés, hanem páros dinamika. És ehhez mindig két idegrendszer kell. Az egyik kontrollál és irányítani akar.A másik alkalmazkodik, mert fél elveszíteni a kapcsolódást.