A válaszok előtt
- 4 órával ezelőtt
- 2 perc olvasás
A legfélelmetesebb nem az, amikor valami kiesik a kezedből, hanem amikor utána üres marad a tenyered.
Van, amikor a belső világunk olyan, mint egy átlátszó nejlonzacskó: sokáig észrevétlenül tart mindent, amit beletettünk. régi érzelmek, utolsó kapaszkodók, megszokott szerepek, néhány „hátha még kell” gondolat.
Aztán egyszer csak elveszíteti a tartását, és cafatokban marad az ujjaink között. Ami benne volt, hangtalanul kihullott.
Különös érzés nézni, ahogy eltűnik valami, ami talán soha nem is volt igazán erős, mégis sokáig elégnek tűnt.
És egyszer csak ott állsz, néhány rád tapadt nejlondarabbal. És egy furcsa csenddel.
A régi önmagad már nincs egészen veled, de az új válaszaid még nem érkeztek meg.
Talán ez az egyik legnehezebb belső küszöb: amikor még nincs mit megfogni, de már tudod, hogy menni kell tovább.
Mert már nincs semmi, ami ugyanúgy magyarázná el neked önmagadat, mint eddig.
Nem azért, mert elveszettél, hanem mert valami már nem akar ugyanabban a formában megmaradni.
Most valahogy én is egy ilyen belső térben állok.
Egy különös, nyitott ürességben, mintha sok minden kihullott volna abból a bizonyos zacskóból: néhány régi bizonyosság, néhány korábbi kapaszkodó, néhány válasz, amely sokáig elégnek tűnt.
És miközben készülök elindulni három kontinens felé, egyre inkább azt érzem: talán nem is az a legfontosabb, hogy mit viszek magammal, hanem hogy milyen kérdések találnak meg útközben.
Milyen tükrökben látom majd magam?
Vajon mennyire lesznek mások azok a válaszok, amelyek nem egy szobában találnak meg, hanem valahol útközben — attól, amit ma még biztosnak gondolok?
Talán ezért van, hogy az út néha már jóval az indulás előtt elkezdődik. Ami nem azért hív, hogy elvigyen valahová, hanem hogy lassan megmutassa: mi marad belőlünk akkor is, amikor már nincs, ami tartson.
Hozzászólások