A növekedés mellékhatásai

Fájdalmas átélni, hogy ugyanaz a belső növekedés, amire egész életemben vágytam, nemcsak a túléléshez kialakult régi mintáimat kezdi lebontani, hanem azokat a kapcsolatokat is, amelyekben addig otthon voltam.

A legnehezebb gyász nem mindig egy ember elvesztése. Néha egy közös világé.

Annak a világnak, ahol ugyanazokat a szavakat értettük, ugyanazokon a dolgokon nevettünk, ugyanazok a mozdulatok jelentettek biztonságot. Ahol volt egy közös nyelvünk, még akkor is, ha ma már látom: sokszor nem a szabadságunkra, hanem a túlélési mintáinkra épült.

Azt hisszük, a fejlődés majd csak tágítja az életet.

Ritkábban beszélünk arról, hogy közben csendben szét is feszítheti azokat a kapcsolatokat, amelyekben addig otthon voltunk.

Nem azért, mert kevesebb lett a szeretet. Egyszerűen már más jelent a közelség. Más jelent a gondoskodás és más jelent együtt lenni.

Ott állunk egy különös magányban, ahol a másik ember még ott van, mi is ott vagyunk

és mégis elveszett az a nyelv, amelyen addig értettük egymást.

Ilyenkor könnyű bűntudatot érezni. Megkérdőjelezni önmagunkat. Teret adni a régi mintáinknak, akár csak egyetlen kérdés erejéig: Vajon vissza kellene lépnem oda, ahol még értettük egymást?

...

Ilyenkor nemcsak egy kapcsolat változik meg.

Gyászoljuk azt a közös valóságot, amelyben együtt tudtunk létezni.

Gyászoljuk a régi önmagunkat, aki még otthon volt abban a világban.

És talán egy darabot abból a jövőből is, amelyről azt hittük, hogy közös lesz.

Ezt a hiányt nem lehet gondolatokkal áthidalni. Csak végig élni. Időt adva annak, hogy a lelkünk utolérje azt, ami bennünk már megtörtént.

A gyászt sokszor próbáljuk elkerülni, pedig van benne valami mélyen gyógyító.

Nem kapjuk vissza azt, amit elvesztettünk, de lassan helyet tudunk adni annak, ami ezután születhet meg. A gyász „túloldalán” már nem ugyanazok a szerepek várnak ránk.

Hanem egy olyan kapcsolódás lehetősége, ahol végre nem a sebeink ismerik fel egymást, hanem mi magunk.