Második fejezet: Bizalom

Londonban valami véget ért.Nem válaszokat találtam a kérdéseimre, inkább tanúja maradtam annak, ami bennem történt.

Nem akartam gyorsan megjavítani magam. Nem akartam értelmet adni mindennek. Csak figyeltem.

Visszatekintve látom, hogy ez nem a történet vége volt, hanem a kezdete.

Tanúként jelen lenni a saját életünkben még nem jelenti azt, hogy bízunk is benne.

Cape Townban két hónapon át új emberek léptek be az életembe. Tanárok, akik nemcsak tanítottak, hanem kíváncsivá tettek, inspiráltak. Huszonéves osztálytársak, akiktől újra megtanultam lelkesedni. Egy közösség, amely befogadott. Beszélgetések, amelyek nem akartak megváltoztatni. Egy város, amely egyszerre mutatta meg a kiszolgáltatottságot és az emberi jóságot.

Minden történet más volt, mégis ugyanoda vezetett: lassan megszületett bennem a bizalom.

A bizalom, ami nem a bizonytalanság végét jelentette. Abból a tapasztalatból épült fel, hogy újra és újra ott állt mellettem valaki, amikor nem számítottam rá.

Most sem hiszem, hogy ezentúl minden jól alakul, de már nem akarok mindenáron előre tudni, irányítani vagy bebiztosítani.

Ahogy a bizalom növekedett, lassan megnyílt bennem a tér a szeretet, a segítség és mások jelenlétének befogadására. Olyan dolgokéra, amelyeket korábban talán észre sem vettem, vagy túl gyorsan hárítottam el. A befogadás nem döntés volt. Inkább annak a jele, hogy már nem kellett minden ajtót belülről fognom.

Visszanézve nem egyetlen nagy fordulópontot látok. Hanem sok apró pillanatot, amelyek lassan átírták a világhoz való viszonyomat.

A világ nem lett kiszámíthatóbb. Talán én lettem kevésbé bizalmatlan vele.

Londonban az volt a kérdés, mi történik bennem.Cape Townban az, hogy mit kezdek azzal, ami másoktól érkezik.

Most úgy látom, hogy ez a két út valójában egyetlen történet: a tanújelenlét megteremtette a bizalom lehetőségét. A bizalom pedig megnyitotta a befogadást.

Ui.: Örülök, hogy ezt meg tudtam köszönni azoknak, akik erre megtanítottak. :-)