A legfélelmetesebb nem az, amikor valami kiesik a kezedből, hanem amikor utána üres marad a tenyered. Van, amikor a belső világunk olyan, mint egy átlátszó nejlonzacskó: sokáig észrevétlenül tart mindent, amit beletettünk. régi érzelmek, utolsó kapaszkodók, megszokott szerepek, néhány „hátha még kell” gondolat. Aztán egyszer csak elveszíteti a tartását, és cafatokban marad az ujjaink között. Ami benne volt, hangtalanul kihullott. Különös érzés nézni, ahogy eltűnik valami, a
