Nem kell mindenkivel leülni borozni

Elfogadható, hogy valaki ott van az életünkben, de nem kell, hogy a mindennapjaink része legyen. És az is rendben van, hogy nem mindenkivel tudunk olyan kapcsolatot kialakítani, akivel egy egész estét... vagy akár egy életet eltöltenénk.

A költözésem is tisztán megmutatta.

Vannak helyzetek, ahol minden jónak tűnik, biztonságosnak… nem rossz, sőt, kívülről nézve teljesen jó. Csak közben a valódi kapcsolódás nem tud megszületni, mert az egyik részről a felelősségvállalás és a bizalom is a félelem oltárán áldozza fel magát. És itt könnyű elcsúszni.

Ez a legnehezebb helyzet, amikor minden „elég jó” és biztonságos ahhoz, hogy maradj és nem fáj annyira, hogy azonnal lépj.

De pontosan tudod, hogy ha maradsz, akkor folyamatosan alkalmazkodnod kell… és egy idő után már te változnál meg. Elvesznél.

Én is tudtam.

De a múlt hangjai, mint egy megszólaló orgona, mélyről és feltartóztathatatlanul töltötték meg belső teremet: „nem vagy elég kitartó, neked semmi sem jó, semmi sem elég...”. És a kétségek, már nemcsak kérdőjeleket eredményeztek, hanem bénítottak.

Elegem lett a bennem zajló vívódásból. Feltettem magamnak az utolsó kérdést: maradsz, mert „elég jó” … vagy lépsz, vállalva a bizonytalanságot?!

Nem tudom, de vagy a múlt hangjai lettek gyengébbek, vagy a saját hangom erősebb..., de léptem és költöztem.

Persze van egy másik oldala is a kapcsolódásnak.

Ahol nem tökéletes minden. De megvan a nyitottság, a szándék.

Megvan a kölcsönös figyelem.

Megvan az érzelmi jelenlét.

Van valódi érdeklődés.

És ilyenkor van esély arra, hogy hogy valóban kapcsolódj és kihozzátok egymásból a legjobbat.

Most egy ilyen helyre költöztem, ahol nyitottság van, bizalom és elfogadás. Innét indulunk...  a többit együtt alakítjuk Lucyval. 

Van, amit el kell engedni — és van, amit érdemes építeni.

Ha nem választasz tudatosan, akkor is választasz... csak akkor nem te irányítasz.