Kapcsolódunk… de nem maradunk
- 5 nappal ezelőtt
- 2 perc olvasás
Van egy furcsa ritmusa most az életemnek.
Érkezések. Kapcsolódások. És búcsúk… szinte ugyanabban a mozdulatban.
Az iskolában, ahol most tanulok, minden gyors. Valaki melléd ül. Beszélgetni kezdtek. Nevettek. Talán együtt töltötök egy délutánt. Aztán másnap már egy másik csoportban van.Vagy egy hét múlva már egy másik országban.
És te ott maradsz egy újabb „ismerőssel”, akiből szintén nem lesz történet.
Emlékeztet arra, amikor régen azt hittem: aki egyszer a barátom lesz, az örökre úgy marad. Hogy akivel együtt dolgozom, azzal együtt megyek nyugdíjba és ami egyszer fontos lett, annak végig is kell kísérnie az életemet.
Ezért sokáig minden elmúlást veszteségként éltem meg.
Mintha valami félbemaradt volna, nem lett volna elég, amit adtam, vagy nem lett volna ok arra, hogy maradjanak.
De nem minden kapcsolatnak kell tartósnak lennie ahhoz, hogy valódi legyen.
Van, aki azért érkezik, hogy átlendítsen egy bizonytalanságon.
Van, aki azért, hogy megszólaljak egy idegen nyelven.
És van, aki csak azért, hogy egy délutánra ne legyek egyedül.
És igen… most hiányzik a mélység.
Ahol nem kell sietni, ahol van időm a másikra… és neki rám.
Ahol az empátia hidat képez közöttünk, és megszületik az intimitás.
Ahol nem kérdés, hogy holnap is ott leszünk egymásnak.
Ahol egy ölelés nem csak egy pillanat, hanem egy tér, amiben meg lehet érkezni.
Szerencsés vagyok. Otthon, a családon túl is vannak közösségek, ahova tartozom: Győr Toastmasters, a PSC for Heritage. Ott tudom, milyen az, amikor a kapcsolódás nem múló, hanem megtartó.
És most itt vagyok egy másik helyzetben és tanulom:
Elfogadni átmenetit, Értékelni a pillanatot. Nem ragaszkodni ahhoz, ami már menni akar.
A kérdés nem az, hogy: meddig tart egy kapcsolat… hanem hogy mennyire merünk benne jelen lenni?
Hozzászólások