Néha egy személyes döntés azért válik jelentőssé, mert mások saját, félbehagyott történeteiket kezdik el benne látni
- márc. 20.
- 2 perc olvasás
Amióta kimondom, hogy hosszabb időre elutazom, feltűnően ritkán az útról szólnak a beszélgetések. Sokkal inkább arról, hogy ez a mondat kiben mit mozdít meg
Van, aki könnyedén csak annyit mond: „Majd küldj képeket, imádom nézni a világot más szemén keresztül.”
Más elcsendesedik, és arról mesél, hogy neki is volt egyszer egy régi terve: egy út, amit egyszer ő is elképzelt magának, csak közben az élet más ritmust diktált, és valahogy mindig maradt fontosabb, sürgetőbb, halaszthatatlanabb dolog. Már maga sem tudja, egyszer lesz-e még bátorsága elindulni.
Van, aki önmagára néz rá ettől a történettől: sikeres, felelős emberként ráébred, milyen nehezen engedi meg magának még egy rövid hétvége szabadságát is — mintha a saját ideje fölött sem rendelkezhetne egészen szabadon.
És van, akit egyszerűen cselekvésre indít: aki huszonhat év után újra útnak indul, most már egyedül, mert megérti, hogy attól, hogy a régi társaság másfelé sodródott, az ő vágyai még nem veszítettek az érvényükből.
Egyre inkább azt érzem, hogy bizonyos történetek soha nem maradnak kizárólag a mieink.
Megtörténnek velünk, de közben másokban is megnyitnak valamit.
Az én történetemben persze ott van a nyelvtanulás kézzelfogható, racionális része is.
De ha őszinte vagyok, ez inkább csak a felszín.
A mélyebb réteg számomra az, hogy hosszú időre kiszakadok abból a viszonyrendszerből, amely nap mint nap visszajelzi, ki vagyok.
Egyedül leszek — de nem magányosan.
Szerepek nélkül. Megszokott ritmus nélkül. Azok nélkül a tükrök nélkül, amelyekhez eddig természetesen igazodtam.
És talán éppen ezért fontos. Mert ilyenkor jobban hallhatóvá válik a saját gondolat hangja.
Sokan bátorságot látnak ebben.
És valóban: van benne bátorság.
De ugyanúgy ott vannak bennem félelmek, a kétségek, a bizonytalanságok, belső kérdőjelek is. Csak ma már nem ellenségként tekintek rájuk.
Megtanultam, hogy ezek nem feltétlenül akadályok, hanem jelzőrendszerek. Kapuk. Szűrők. Olyan belső hangok, amelyekkel nem harcolni kell, hanem figyelni rájuk.
És különösen hálás vagyok azoknak, akik ilyenkor nem visszatartanak, hanem velem gondolkodnak.
Akik tapasztalatot tesznek mellém ott, ahol nekem még nincs saját.
Mert igen: a kíváncságom sokszor gyorsabban indít el, mint az óvatosságom.
Talán ezért érzem most azt, hogy ez az út, bár fizikailag majd én teszem meg, valójában sok történetet visz magával.
Az enyémet, és mindazokét is, akik közben saját magukra ismernek benne.
Számodra volt már olyan, hogy valaki más döntése váratlanul a saját, félretett vágyadra emlékeztetett?
