Egy pillanatnyi bátorság

Miért kérdőjelezzük meg magunkat akkor, amikor végre működni kezd, amit csinálunk?

Volt egy helyzet, amikor kimondtam, amit addig kerülgettünk és ezzel irányt adtam.

És közben – egészen őszintén – egy pillanatra megijedtem. Szabadott-e? Nem voltam-e túl határozott? Nem léptem-e túl azon, ami „nőies”, „elfogadható”, „kedves”?

De ő𝗸 𝗷ö𝘁𝘁𝗲𝗸 𝘃𝗲𝗹𝗲𝗺. Ellenállás nélkül. Nem visszahőköltek, hanem lendületet kaptak.

Hatékonyabb lett a működés. Tisztább lett a tér.

Azt hiszem, sokan nem attól félünk, hogy gyengék vagyunk, hanem attól, hogy mennyire erősek tudunk lenni, amikor végre megengedjük magunknak, hogy azzá váljunk, akik valójában vagyunk. Nem az elbukás ijeszt meg minket igazán, hanem az, hogy mi történik, ha nem bukunk el.

Ha működik... Ha hatunk... Ha a jelenlétünk másokat is rendez...

Az erő nem semleges. Az erő irányt ad. Az irány felelősség.

Ezért tanultuk meg visszafogni magunkat.

Megkérdezni, mielőtt állítanánk.

Finomítani, amikor tisztán látnánk.

Hátralépni, amikor előreléphetnénk.

És sok esetben ezt neveztük alázatnak, alkalmazkodásnak, nőiességnek.

Pedig legtöbbször ez csak önszabotázs ...

Mert azt tanultuk:

ha határozott vagy → sok

ha vezetsz → kemény

ha irányt adsz → veszélyes

Mintha az erő és az együttműködés kizárnák egymást. Pedig az igazi erő nem elnyom, hanem összerendez.

És az erő nem attól ijesztő, hogy nagy, hanem attól, hogy nem ismerjük és nem tudjuk kezelni.

A kérdés nem az, hogy: szabadott-e kimondani?

Hanem az, hogy: 𝗺𝗶 𝗺𝗶𝗻𝗱𝗲𝗻𝘁ő𝗹 𝗳𝗼𝘀𝘇𝘁𝗼𝗺 𝗺𝗲𝗴 𝗮 𝘃𝗶𝗹á𝗴𝗼𝘁, 𝗵𝗮 𝗹𝗲𝗴𝗸ö𝘇𝗲𝗹𝗲𝗯𝗯 𝗻𝗲𝗺 𝗺𝗼𝗻𝗱𝗼𝗺 𝗸𝗶?

Mikor volt utoljára, hogy azt érezted: most kimondhatnám – és mégsem tettem? Miért?