Kettősség. Ambivalencia.

Kettősség. Ambivalencia.

Szavak, amelyek akkor körbeírták azt, amit érzek. Mégsem adtak valódi kapaszkodót – inkább elbizonytalanítottak. Nem engedték, hogy tisztán lássak, hogy határokat húzzak. Halogatásra csábítottak. Illúziót keltettek: hogy majd megváltozik, jobb lesz, szebb lesz... Szürke füstként fedték le a valóságot és altattak el. És közben fennmaradt az, ami már nem szolgált. Benn tartott abban, amiből rég kiléptem volna.

Szorít, de kényelmes.

Mennék, de félek. Vagy nem tudok. Vagy talán nem is akarok. - Magam sem tudtam. Csak azt éreztem, hogy így nem tudok emelkedni. Azokkal tudtam csak kapcsolódni, akik ezen az alacsony belső feszültségen rezegtek. Tudtam, hogy saját börtönőrömmé válok és nem fogok szabadulni, ha nem változtatok. Lekötöm a szárnyaimat – azokat is, amelyek már kinőttek azáltal, hogy szembenéztem a múltammal, felismertem és átvilágítottam a régi mintáimat.

De megvívtam a küzdelmeimet.

Bennem van a háború.

Talán éppen ez a háború, aminek valójában sosem volt igazi vége, az, amiben valaha éreztem, és most is érzem, hogy élek.

Harcolok – a boldogságomért, a szabadságomért, önmagamért, amit valahol az úton elvesztettem. És nem vagyok ezzel egyedül....

De tudom, hogy nem maradhatok ebben a harcban örökké.

Amint megtalálom a belső békémet, a múlt nehézségei már nem irányítanak. Tudom, hogy a jövőm csak rajtam múlik.