A belső ellentétek határvonalán

Egy nehéz helyzet során a harmónia egyszerre elveszettnek tűnik, és mi ott állunk a széttöredezett csendben, mint egy elhangolódott hegedű. A pengetett húr rezgése nem kiegyenlített, a hangok élesek, vagy éppen fakók, és kétségbeesve keressük az elveszett hangminőséget.

Mi történik ilyenkor?

El tudjuk-e fogadni a diszharmóniát, és türelmesen hangolni a belső hangszert, hogy ismét visszataláljunk a saját dallamunkhoz? Vagy inkább elfojtjuk a fájdalmat, a bizonytalanságot, és elnyomjuk mindazt, amit épp megélünk?

Az elfogadás nem egy passzív megalkuvás, hanem egy aktív belemerülés, egy teljes, nyitott jelenlét a pillanatban, ahol minden érzés, minden gondolat helyet kap.

Az elfojtás olyan, mint egy erős szorítás: miközben az érzés elnémul, a belső tér egyre szűkebbé válik, és nem szembesülünk azzal, ami igazán bennünk van. De akkor mi marad? Egy nehézkes játék a vonóval, mert a húrok nem úgy reagálnak a mozdulatokra, ahogy a harmónia megkívánná.

Arra ösztönöz, hogy hátra hagyjuk önmagunkat, és mások elvárásainak próbáljunk megfelelni. Mintha lassan mérgeznénk magunkat. Minden egyes döntés egy újabb lépés a fájdalom felé, míg végül a szív elnémul, és csak az akarat marad: egy szűk, rideg tér, amelyben a szenvedély lassan kihuny. Mert a megfelelésnek nincs végső célja, csak egy végtelen körforgás, ahol mindig egy újabb elvárás felé igyekszünk. Közben elveszítjük azt, ami igazán mi vagyunk: az önazonosságunk.

A belső harmónia ott születik, ahol őszinték vagyunk magunkkal, és képesek vagyunk felismerni, hogy valóban mit érezhetünk.

Az elfogadás szelíd és erős egyben: megtanulunk önmagunkkal lenni, anélkül, hogy lemondanánk bármiről, ami valós, ami mi vagyunk.