A halogatás csendben gyűjt kamatot

Vannak helyzetek, amikor a „nem döntés” maga a döntés.

A naptár nem áll össze, valaki nem ér rá, még egyeztetni kell, toljuk egy hetet, majd még egyet…

A halogatás legtöbbször nem a naptár szűkössége miatt történik, hanem miattunk. Bennünk zajlik. Nem rosszindulatból, hanem egyfajta védekezésből.

Mert így (egy darabig) elkerülhető a konfrontáció, a bizonytalanság és az ismeretlen, és nem kell azonnal szembenézni azzal, ami kényelmetlen, konfliktusos vagy megkérdőjelezheti mindazt, amit eddig igaznak hittünk.

A halogatás lehet egyéni, de a következménye mindig kollektív.

Ezért vezetőként fontos kérdés: Mire tanítjuk a szervezetet a saját működésünkkel.

Amikor egy új folyamat elindul, akkor megjelenik az ismeretlen. Megjelennek a kérdések, a bizonytalanság és természetesen a tükör:

• Hogyan döntünk.

• Hogyan működünk egymás között.

• Milyen témákon akadunk el.

• Mi minden hat ránk – sokszor láthatatlanul.

A gyengeségeinkkel való munka közelebb visz a fejlődéshez, mint a látszat fenntartása — még ha kényelmetlen is. Amikor az ismeretlen vagy a hiány láthatóvá válik – például: csapatdinamikai, vagy vezetői hiány, egy konfliktus vagy egy döntési képtelenség – a rendszer ösztönösen védekezni kezd.

Döntés mindig születik: vagy elindítjuk a folyamatot időben, jelenléttel és felelősséggel — vagy kimondjuk, hogy nem. Mindkettő érvényes. Csak más következménye van.

A középszer ott kezdődik, amikor nem merjük megvizsgálni, miért akad el valami. És ott ér véget, amikor azt mondjuk: „oké, nézzünk rá” akkor is, amikor „ez most nehéz”.

A szervezeti kultúrát nem a nagy szavak, hanem a „mikro-minták” építik: hogyan kérdezünk, hibázunk, döntünk... — vagy épp halogatunk.

A végén pedig ez válik normává.

Ez válik működési alapelvvé.

Ez válik kultúrává.

Így a kérdés nem az, hogy nehéz-e, hanem hogy hova visz bennünket, ha végig visszük, vagy ha nem.