A megosztás felelőssége

Vannak pillanatok, amikor már nem elég megtartani magunkban, amit átéltünk. Meg akarjuk osztani, el akarjuk mondani – mert hisszük, hogy segíthet, inspirálhat, gyógyíthat bennünket és a másikat is. De mikor van itt az ideje?

A kimondott szónak ereje van. Nemcsak információt visz, hanem energiát, szándékot is.

Ahhoz, hogy a szavaink tisztán szólhassanak, idő kell hozzá, megéltség, az érzelmek szenvedéllyel teli megküzdése és megtisztulása. Az tud hitelesen tanítani, aki az érzéseit nem elfojtja, hanem megismeri, megszelídíti, és már kézben tartja annak energiáit — mint a vándor, aki türelmesen leül a tűz mellé, figyeli a lángok játékát, ugyanakkor érzi a lángot körülölelő sötét füst súlyát is.

Ha megfutamodunk, akkor a másik támogatásának szándéka is könnyen a tanítás hiúságává válik: ilyenkor már nem a másik fejlődése mozgat, hanem a saját egó – az önigazolás, a szereplésvágy vagy a finom felsőbbrendűség. A tanítás mögött nem tiszta szándék húzódik, hanem egy észrevétlen önmutogatás, egy felfelé feszülő büszkeség, amelyben a mondanivaló nem gyógyít. Ahol még a seb kiált, nem a sebhely mesél.

Amikor a seb beforrt, csendes bölcsességgé érik és gyógyítani kezd.

Nem mindenki jár ugyanott.Ami nekünk felszabadító, az másban régi sebeket szakíthat fel.Ezért a megosztás nemcsak bátorságot, hanem érzékenységet is igényel.Olyan belső hívás ez, amely onnan szól, ahol egykor mi is fájtunk. Amely sokszor félelmet ébreszt, mert visszavezet arra a pontra, ahol a leggyengébbek és a legtörékenyebbek voltunk. Mint egy párkapcsolati helyzetben tett apró, de jelentős mozdulat: ha ismered a tánc ritmusát és a mozdulatok finomságát, akkor tudsz valóban vezetni

A valódi tanítás nem áttör, hanem behív.

És talán a legfontosabb kérdés, amit ilyenkor feltehetünk magunknak:👉 Azért mondom, hogy oldjak – vagy azért, hogy igazoljam magam?

A szó akkor válik ajándékká, ha a másikban is mozdul valami – csendben, erőlködés nélkül.