A „nekem jó” nem a történet vége

„Nekem jó. Nem akarok változást. Megvan mindenem.”

Ezt a mondatot nem általánosságban hallottam. Konkrétan elhangzott.

És nem tudtam csak úgy elengedni. Első hallásra akár megnyugtatónak is tűnhet. Biztonság. Stabilitás. Megérkezés. Ezzel önmagában nincs baj.

Értem a biztonság vágyát, mégis ez a mondat lezár, nem megérkeztet.

Határt húz: eddig én, és azon túl már nem az én dolgom.A „nekem jó” mögött nincs továbbgondolás, csak önigazolás.

Mintha a világ ott érne véget, ahol az egyéni komfort kezdődik. Mintha a „nekem jó” felmentést adna az alól, hogy ránézzünk arra, mi történik körülöttünk. Pedig ez az állapot nem csak kiváltság, hanem felelősség is.

Fontos kimondani: az, hogy valakinek jó, hogy biztonságban van, hogy van miből élnie – érték.

De az életünk nem elszigetelt történet. Nem külön pályákon futunk. A gondolkodásunkkal, a döntéseinkkel, azzal, hogy mire figyelünk és mire nem, folyamatosan alakítjuk a teret magunk körül. Igen, alakítjuk a közös gondolkodást is, és azt, hogy milyen világban élünk.

Amikor azt mondjuk: „nekem jó”, de nem nézünk rá arra, hogy másoknak nem jó, amikor nem adunk tiszteletet, figyelmet, támogatást, akkor a rendszer, amiben élünk, lassan bomlani kezd. És ami körülöttünk bomlik, az előbb-utóbb minket is elér.

Mindannyian tehetősek vagyunk. Nem csak anyagilag.

Tehetősek vagyunk figyelemben, jelenlétben, együttérzésben, támogatásban, partnerségben, elfogadásban. Tudnánk adni – és mégsem mindig tesszük.

Az önmunka nem ünnepi gyakorlat. Nem karácsonyi csendes belátás, hogy „nekik nehéz, de nekem jó”. Hanem mindennapi felelősség.

Amikor kimondjuk, hogy „megvan mindenem”, akkor érdemes továbbgondolni: mit jelent ez valójában? Csak azt, hogy én biztonságban vagyok? Vagy azt is, hogy van miből adnom?

Szomorú vagyok, mert a valódi értékek – amelyek nem megkülönböztetnek, nem ítélkeznek, nem rangsorolnak: figyelem, jelenlét, együttérzés, támogatás, partnerség, elfogadás– mintha kiszorultak volna a középpontból.

Gyakran nem a meghittséget érzem, hanem azt, hogy „én jó vagyok, mert nekem van”, „a másik is megcsinálhatná, ha akarná”. Pedig az élet nem így működik.

Az élet nem csak rólunk szól.Velünk történik – de nem áll meg nálunk. Hatunk egymásra, formáljuk egymást, és felelősek vagyunk azért, hogy milyen világot tartunk fenn közösen.

Ezért karácsonyra azt kívánom, hogy ébredjünk fel egymásra!

Ha tehetősek vagyunk – bármiben –, segítsünk. Nem hősiességből. Nem bűntudatból. Hanem azért, mert együtt élünk itt.

A világ, amit fenntartunk magunk körül, visszahat ránk.

Ami körülöttünk rothad, az előbb-utóbb belül is megjelenik.

És ami körülöttünk gyógyul, attól mindannyian erősebbek leszünk.