A találkozások, amelyek önmagunkhoz vezetnek

Vannak helyzetek, emberek, szituációk, amelyek kibillentenek a megszokott működésünkből. Mintha tükröt tartanának: megmutatják, mit képviselünk, mire vágyunk, milyen régi minták irányítanak bennünket. Ezek az élmények sokszor fájdalmasak, máskor felemelőek – de minden esetben ajándékok.

Ajándékok, mert teret adnak arra, hogy felszínre hozhassuk valós önmagunkat. Ajándékok, mert általuk megtanuljuk meglátni, hol tartunk, miben kell változnunk, mit kell elengednünk.

A mi döntésünk, hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel:

• beleállunk, és vállaljuk a következményeket,

• vagy beleszagolunk, majd elfutunk.

És bár erős hatással lehetnek ránk, valójában nem róluk szól a történet. Nem arról, hogy a másik „ő az igazi”, vagy hogy „miatta” kellene mindent felforgatni. A valódi tanítás arról szól, hogy megszeretjük önmagunkat ezekben a helyzetekben. Hogy ráébredünk: azért érezzük olyan jól magunkat, mert önazonosak vagyunk. Nem kell védekeznünk, nem kell félnünk, nem kell szoronganunk.

És lehet, hogy a tanító személy nem marad velünk örökre. Lehet, hogy nem ő lesz az, akiért mindent feladunk. De a nyoma örökké velünk marad: a felismerés, hogy mi magunk vagyunk a kulcs.

A valódi kérdés tehát nem az: „Ő-e az igazi?” Hanem inkább: „Mennyire tudtam önmagam lenni mellette?”

És ha megtanultuk ezt, akkor a hála, a tisztelet és az alázat lesz az, amivel továbblépünk – akár a régi kapcsolatban újjászületve, akár egy új úton elindulva.