A táncnak nincs vége

Ma lezárul egy fél év külső története.

De nem zárnom le ezt az utazást csak azért, mert leszáll a gépem. Ami ez idő alatt bennem elindult, annak nincs érkezési időpontja.

Azt gondoltam az elején, itt megtalálom az új ritmust – és kerestem is a táncban. Salsa, mozgás, talán valami felszabadultabb testi ritmus.

Most, az utolsó napjaimban látom csak, hogy Ausztrália valóban a ritmusról szólt, csak nem úgy, ahogy gondoltam.

Nem egy új táncot kellett megtanulnom, hanem a saját életem táncát táncolni.

Könnyebb úgy táncolni, hogy kívülről jön a ritmus. Rendszerek, szerepek, elvárások, „ezt kell”, „így illik”, „eddig lehet”. Amíg szól ez a zene, könnyebb tudni, mi a következő lépés. Amikor viszont eltűnnek ezek a külső kapaszkodók, egyszer csak nincs koreográfia.

Nem mondja meg senki, mi legyen a következő lépés.

Nekem kell éreznem és hallanom a zenét.

Egy táncban nem az a cél, hogy eljussunk a parkett egyik széléről a másikra, hanem hogy bejárjuk a rendelkezésünkre álló teret.

A versenytáncban erre külön fogalom is van: floorcraft. Nem egyszerűen arról szól, merre halad a pár, hanem arról is, hogyan használja a teret, hogyan mozog benne, hogyan alkalmazkodik a többiekhez úgy, hogy közben a saját táncát táncolja.

Talán az életben sincs ez annyira másképp.

Lehet előrelépni. Hátra. Oldalra. Körbefordulni. Megállni. Újrakezdeni. Néha vezetni, néha követni. Néha rálépni valaki lábára. Néha megbotlani a sajátunkban.

Ettől még egyik mozdulat sem feltétlenül rossz.

Valójában, korábban is hallottam a saját ritmusomat.

Tudtam, mi lenne a következő mozdulat.

Csak nagyon gyorsan meg tudtam győzni magam arról, hogy ne lépjem meg.

Mindig találtam hozzá érveket.Egy régi hitrendszert, amely pontosan el tudta magyarázni, miért ne arra menjek, amerre valami bennem már elindult volna: igen, de… ezt nem lehet… ezt nem illik… ennek ez lesz a következménye… legyél észszerű… 

Eddig is tudtam, mi lett volna a következő mozdulat. Csak nem engedtem meg magamnak.

És honnan tudom, hogy ez az én ritmusom?

A testem tudja.

Nem feszülök. Inkább mintha a mellkasomból kifelé akarna áradni valami.

Van energiám. Vigyorgok. És olyankor azt érzem, hogy bármire képes lennék. Persze ettől még nem tudom mindig jól a lépéseket. Sokszor elrontom.

De talán már a hibázás sem ugyanaz. Régen egy rossz lépés könnyen bizonyítékká vált számomra: látod, rosszul csinálod. És akkor jöhetett a külső koreográfia, ami megmondta, hogyan kellene.

Most egyre kevésbé gondolom azt, hogy azért hibázom, mert csak velem van baj, vagy mert rosszul táncolok. Már tudok nevetni is magamon. Mert a hibát már információnak látom, nem önmagam minősítésének. Kipróbáltam ezt a lépést. Nem volt jó. Jó, akkor próbáljuk máshogy. Nem kell visszamenni azért egy másik koreográfiához, mert az legalább biztos.

Lehet, hogy egyszerűen még nem tudom eléggé.

Ma véget ér egy fél év külső története, és hazaviszem mindazt, ami közben történt velem.

Nem egy kész koreográfiát.

Talán csak több bizalmat ahhoz, hogy amikor meghallom a saját ritmusomat, merjek rá mozdulni.

A gépem leszáll.Ennek az útnak vége lesz.

A táncnak nem.