ÉN KÉREK ELNÉZÉST?
Egy kapcsolatban nem mindig az viseli a következményeket, aki a feszültséget előidézte.
A másik ember félelme, bizonytalansága, sértettsége vagy kontrolligénye olyan viselkedésben jelenik meg, amely sérti a méltóságunkat, megkérdőjelezi az értékünket, vagy nem hagy teret a saját szükségleteinknek.
És miközben ő a saját belső feszültségét próbálja kezelni, annak következményeivel mi kezdünk küszködni.
Hogyan válhat a másik ember viselkedése a mi bűntudatunk forrásává?
Ha hosszú időn keresztül azt tanultuk meg, hogy nekünk kell figyelnünk mások hangulatára, megelőznünk a konfliktusokat és fenntartanunk a kapcsolatok egyensúlyát, idővel már azt is a saját felelősségünknek érezzük, ami a másik emberé.
Keressük, hol hibáztunk, mit kellett volna másként mondanunk vagy tennünk. És miközben egyre inkább a másik ember szükségleteihez igazodunk, a sajátjaink fokozatosan háttérbe szorulnak.
Mintha egy közösen épített házban egyre kisebb helyet hagynánk magunknak, hogy a másiknak mindig több jusson.
Amikor végre kijelöljük a saját határainkat, – a döntésünk mögött akár hosszú évek tapasztalata is állhat – pontosan tudjuk, miért jutottunk idáig.
Az érzéseink azonban még a régi működésünket követik.
Ott a bűntudat.
Vajon én okoztam a fájdalmát, a haragját vagy az elégedetlenségét?
És ott a szégyen.
Milyen ember vagyok én, hogy nemet mondok?
És amikor a határainkat ismét átlépik, ott a düh is, amely jelzi, hogy valami számunkra fontosat nem tartanak tiszteletben.
A határhúzás képessége és az érzelmi biztonságunk nem azonos ütemben változik.
A viselkedésünkben már képviseljük önmagunkat, az érzéseinkben azonban még mindig a másik emberért vállalunk felelősséget.
Ez az ellentmondás különösen nehéz. Hiszen amit értelmileg már tisztán látunk, azt érzelmileg még újra és újra meg kell dolgoznunk.
De attól, hogy bűntudatot érzünk, még nem kell visszavonnunk a döntésünket. A szégyen érzése önmagában semmit nem mond az emberi értékünkről. És a dühünknek sem kell harccá válnia.
Az érzéseinkkel dolgunk van. Fel kell ismernünk, meg kell értenünk őket, és megvizsgálnunk, milyen régi tapasztalatokat hordoznak. De a döntéseinket már meghozhatjuk abból a felismerésből is, amelyre időközben eljutottunk.
Ekkor a figyelmünk is megváltozik.
Milyen kapcsolatban szeretnék jelen lenni?
Milyen bánásmód fér össze az értékrendemmel?
Hogyan őrizhetem meg a saját határaimat akkor is, amikor megértem a másik ember érzéseit és működését?
Egy kapcsolatba fektetett idő, a közös történetek és az együtt megoldott nehézségek mind értéket képviselnek. De önmagukban nem indokolják, hogy mindenáron fenntartsuk a kapcsolatot.
A távolodás tudatos döntés is lehet.
Megérthetem a másik ember viselkedésének okait, de ez a megértés nem írja felül a kölcsönös tisztelet iránti igényemet.
A másik ember iránt érzett szeretetem, együttérzésem és a saját méltóságom egyszerre fontos.
Különbség van aközött, hogy ártunk valakinek, és aközött, hogy valakinek fáj, mert többé nem vállaljuk át azt, ami az ő felelőssége.
A saját határaink védelme a kimondott nem után is folytatódik. Meg kell tanulnunk úgy viszonyulni a döntésünket kísérő érzésekhez, hogy közben a másik ember elégedetlensége miatt ne kérdőjelezzük meg újra a saját döntésünk jogosságát.
És ha egy kapcsolatban csak úgy maradhat helyünk, hogy közben újra és újra lemondunk önmagunkról, akkor érdemes feltenni a kérdést:
Valóban a helyünket veszítjük el, amikor távozunk, vagy végre visszavesszük a saját életünkben elfoglalt helyünket?





Hozzászólások