Amikor a hang elhallgat, a csend beszél

Régen hangosan vívtam a harcaimat. Kiáltottam, hogy hallják a hangomat, bizonyítsam az teljesítményemet, igazoljam magam, figyeljenek rám, vagy legalább érezzék a segítő szándékomat. Sokszor úgy éreztem, meg kell halnom érte, csak hogy észrevegyenek.

A bizonyítás nem volt más, mint nyers moraj, ami betöltötte a teret.

Most már tudom, hogy nem a hangos szavak teremtik meg a valódi közelséget.

Hátralépek, és figyelek. Látom az embereket, ahogy ők is küzdenek: terheket cipelnek, segítségért kiáltanak, talán már az élet peremén járnak, de még mindig a szeretetet keresik.

Nem szavakkal, hanem csenddel vagyok jelen. A csend hallgat, és a csend válaszol helyettem. Nem adom vissza azt, amitől magam is szenvedtem, amit leraktam.Ebben a csendben nem teher van, hanem tér — a másik számára is.Amikor ez a csend megtelik erővel, épp az találja meg benne a biztonságot, aki egykor nem hallotta a hangomat.

Nem szavakra vágyik, hanem arra a nyugalomra és biztonságra, ami bennem megszületett. A csendem gyengéd érintését keresi, mert elviselhetőbbé teszi az életet. Emlékezteti, hogy nincs egyedül, hogy ő is elég erős ahhoz, hogy megküzdjön magával.

Nem megmentőként állok mellette, hanem társként: úgy, hogy egyszer majd ő maga is megérezze, szerethető.

És talán mindannyiunknak érdemes néha megállni, és megkérdezni magunktól: vajon mikor kapcsolódunk igazán — amikor hangosan bizonyítunk, vagy amikor csendben jelen vagyunk?