Apámhoz közelebb...

Mindig volt bennem egy hívás Athén felé. Valami belső késztetés, amit sokáig figyelmen kívül hagytam. Pár hete viszont újra, szinte sürgetően megszólított. Most nem halogattam – engedtem ennek az erős, megmagyarázhatatlan hívásnak. Gyors döntés, gyors szervezés, és néhány nappal később már a férjemmel együtt ültünk a repülőn.

Nem tudtam pontosan, miért megyek. Csak azt éreztem, hogy most jött el az ideje.

Ahogy a gépen ültem, eszembe jutott apám. A történetek, amiket mesélt – vagy inkább csak elejtett – arról, amikor még a szocializmus idején Görögországban dolgozott. Akkoriban nagy szó volt ez. – A stadiont 1985-ben adták át a szocialista kormányzás alatt álló Görögországban, állami nagyberuházásként, amelyhez több kelet-európai szakember is csatlakozott, és ma is aktív sport- és rendezvényhelyszínként ismert SEF néven, Pireuszban, Athén tengerpartján.

Apám műhelyében készültek a stadion padlóelemei. Büszke voltam rá, még akkor is, ha fizikailag nem volt jelen az életemben. A kulcscsomója csörgése, a horkolása a másik szobából, és a ritka esti mesék, amiket mindig épp akkor talált ki... Ott volt, de mégsem volt igazán jelen.

Emlékszem, milyen hosszúnak tűnt az a hat hét, amíg távol volt, és milyen más lett minden, amikor hazajött. Mintha kifényesedett volna a ház. Anyám arcán újra mosoly jelent meg, nevetés töltötte be az estéket, többféle étel került az asztalra és a falra egy gyönyörű, új falióra, amit csak „hegedűnek” hívtunk az öcsémmel. Olyan szép lett akkor a világ.

A repülőn azt gondoltam, hogy talán újra megérinthetem azt a könnyű, szeretetteljes érzést, amit kislányként éreztem. Amikor még csodálattal néztem arra az apára, akihez mindig is vágytam közelebb kerülni – de ő távol maradt.

Végigjártuk a helyeket, amikről apám mesélt. A stadiont hagytuk az utolsó napra.

Amikor odaértünk, mintha valami láthatatlan belépőm lett volna. Célirányosan mentem be, magabiztosan, mintha semmi nem állíthatna meg. Elértem a helyet, ahol apám is dolgozhatott annak idején. Megérintett valami mélyebb érzés. Csak álltam ott, mint egy nyitott tenyér – üresen, de készen arra, hogy valami végre megérkezzen. És éreztem azt a régi büszkeséget, amit gyerekként éreztem.

De valójában nem ezért jöttem. Ott, akkor, sikerült megbocsátanom apámnak. Azért, amit tett. Vagy inkább: amit nem tudott megtenni.

Ott, azon a helyen megérett bennem valami.

Megértettem: ő csak annyit tudott adni, amennyit valaha ő is kapott. Nem utasított el – csak nem tanulta meg, hogyan lehet közel kerülni. Nem gyűlölt – csak nem tudta kimutatni a szeretetet.

Elengedtem a reményt, hogy a múlt más lehetett volna. Felismertem: a szeretet nem mindig úgy érkezik, ahogy várjuk, de mi dönthetünk úgy, hogy mégis szeretünk.

Amikor végül azt mondtam magamban: „Megbocsátok neked, apa” – az nem őt változtatta meg. Hanem engem. És ez felszabadít.