A szigor öröksége

A kontroll sokáig erénynek tűnt, főleg azokban a rendszerekben, ahol a túlélés fontosabb volt, mint az önazonosság.

Családokat tartott össze, vállalkozásokat épített fel, túlélést biztosított, tekintélyt adott.

Közben gyermekek, emberek szakadtak el saját maguktól…Érzelmektől, vágyaktól, intimitástól, önazonosságtól.

Egész generációk tanulták meg, hogy:

-  a teljesítmény érték,

-  a keménység biztonság,

-  a túlalkalmazkodás szerethetőség,

-  az önfeladás lojalitás.

És ezek a minták nem tűntek el. Beépültek családokba, munkahelyekbe, vezetői működésekbe, párkapcsolatokba — és végül belénk.

Számomra a kontrollnak van egy arca: egy öreg, fáradt alak, aki egész életében őrt állt bennem. Figyelt, szabályozott, visszafogott és folyamatos készenlétben tartott.

Azt hitte, csak így maradhatok biztonságban. És valahol igaza is volt. Mert ezek a működések valamikor valóban túlélési stratégiák voltak

De van egy pont, ahol már nem tart — hanem szorít. Nem véd — hanem beszűkít. És nem stabilitást ad — hanem állandó belső készenlétet.

Egy több generáción át öröklődő működést átírni brutálisan nehéz. Mert nem csak szokásokat kell elengedni, identitást, lojalitást, belső túlélési rendszereket.

Ilyenkor saját magunkban találkozunk ezzel az öreg szigorral: kontrollal és szégyennel, amit egész életünkben kívül érzékeltünk.

De egyszer eljön a pillanat, amikor már nem csak megfigyeljük magunkat és elemezzük a múltunkat. Nem csak „dolgozunk magunkon”, hanem merjük nevén nevezni a rendszereket, a dinamikákat és az örökölt működéseket.

Amikor rátesszük a kezünket az „Öreg” vállára és megköszönjük:

„Köszönöm, hogy eddig vigyáztál rám, hogy segítettél túlélni. Most már megpihenhetsz.!

A tanítást viszem tovább. A kontrollt már nem.”