Nem főszereplő. Tanú.

London nem az a város volt, ami azonnal átölelt. Sokkal inkább az, amelyik először levetette rólam mindazt, amivel eddig azonosítottam magam.

Londonban senkit nem érdekel, ki vagy/voltál otthon. Egyszerre lehet valaki láthatatlan és teljesen szabad. Ez a város nem figyel rád állandóan — és éppen ezért kényszerít rá, hogy te kezdj el figyelni önmagadra. Ledob a saját zajod közepére, aztán megnézi, marad-e belőled valami, amikor elfogynak körüled a kapaszkodók.

Két hónap alatt három lakás. Állandó mozgás. Folyamatos újratervezés. Nincs rutin. Nincs megszokott emberi háló. Nincs az a közeg, ahol automatikusan tudod, ki vagy. 

Mintha a város nem engedte volna, hogy túl gyorsan új biztonságot építsek magam köré. Újra és újra kihúzta alólam a stabil talajt, hogy ne a külső struktúrákban keressem az otthonérzetet.

Amikor megértettem végre, hogy nem a körülmények bizonytalanok, hanem én, elkezdtek recsegni a belső tartószerkezetek.

A kontroll. A teljesítés. Az „egyedül is megoldom”. Az „erős vagyok”. Az „engem nem lehet kibillenteni”.

Ekkor már nem tudsz főszereplőként viselkedni... nem tudsz megoldani, vezetni, kontrollálni, optimalizálni....

Ekkor már csak tanúja lehetsz annak, ahogy egy régi önmagad lassan lebomlik. Pusztító az érzés...

És ami utána marad, az nem tisztánlátás, hanem ellentmondások.

Belső kettősség kísért végig, ami egyszerre volt rendkívül inspiráló és mélyen magányos érzés. Kettősség:

- a csend és a teljesítmény,

- a női lágyság és a kontroll,

- az önátadás és az önvédelem,

- az intimitás és az autonómia között.

Londoni utam nem oldotta fel ezeket bennem, hanem láthatóvá tette. És talán ez volt az egyik legfájdalmasabb és legfontosabb ajándéka.

Megtanultam, hogy néha nem a magabiztosság a fejlődés jele, hanem a szétesés.

Amikor este hazamész egy ideiglenes szobába, ledobod a táskádat a földre, és nem tudod eldönteni: elfáradtál… vagy egyszerűen már nem bírod tovább cipelni ugyanazt az embert...

Amikor már nem az fáj, hogy nincs kapaszkodó… hanem az, hogy kezded megérteni: lehet, hogy a régi kapaszkodóid tartottak fogva...

Az, hogy ott ülsz egy londoni bárban egy gin-tonikkal, és egyszerre vagy szabad és szomorú...

...már nem kontrollálni akartam az átalakulást, nem gyorsan összerakni magam.

Tanúja akartam lenni annak, ami szétesik bennem.