Az apró betűs rész

A Jóistennek van humorérzéke, ezt régóta tudom.

Azt viszont rendre elfelejtem, hogy amikor kérek tőle valamit, érdemes lenne elolvasnom az apró betűs részt is. Azt valahogy mindig feltűnően rossz helyre teszi.

Fél éve lehetőséget kértem a változásra. Teret. Növekedést.

Megkaptam.

Ha így a végén visszanézek erre az időszakra, talán a kígyó vedlése fejezi ki legpontosabban mindazt, ami történt velem.

A kígyó vedlése a növekedés következménye. Ahogy növekszik, a régi bőre egy idő után már nem tud vele tovább tágulni. Fakóvá válik. A szemét fedő átlátszó réteg elhomályosodik. Ezzel érzékeny időszak kezdődik.

A régi bőr leválásához tér kell. Megfelelő környezet és olyan felületek, amelyekhez hozzá tud dörzsölődni.

Amikor elindultam, tudtam, hogy nekem is térre van szükségem. És tudatosan kerestem azokat a találkozásokat, helyzeteket, kultúrákat, amelyek között nem tudok egyszerűen ugyanúgy működni, ahogy addig.

Kaptam belőlük.

Volt, ami tágított, és volt, ami úgy megdolgozott, hogy néha legszívesebben azt mondtam volna: „jó, ba..meg, ebből most már tényleg elég!”

Volt, ami embertelenül fájt. Olyan mély sebet ejtett, amely fölött összeforrt a bőr, de a heg megmaradt.

Volt, ami felháborított, megkérdőjelezett, vagy arra kényszerített, hogy újra megnézzem: mit engedek meg? Mihez alkalmazkodom?

És volt, ami éppen ahhoz adott felületet, hogy valami régi végre le tudjon válni rólam.

Mindegyik része lett annak, aki most vagyok.

És mindegyikért hálás vagyok – még azokért is, amelyekért ezt egyáltalán nem könnyű most kimondani.

Mert a növekedés közben megtörtént.

Ebben a fél évben rengetegszer nem láttam, mi lesz ebből az egészből. Merre megyek. Mi marad meg, és mit veszítek el abból az életemből, ahonnan elindultam.

Voltak időszakok, amikor körülöttem szinte minden homályosnak tűnt, de miközben egyre kevésbé láttam előre, magamból egyre több vált láthatóvá.

Talán ez az önmagunkról megszerzett tudás egyik legkeményebb része: már nem tudjuk magunkról nem tudni azt, amit megtudtunk.

Visszamehetünk ugyanabba a házba. Ugyanazokhoz az emberekhez, szerepekbe, közösségekbe, terekbe. De már másképp nézünk körül.

Ez foglalkoztat most a legjobban, ahogy közeledik a hazatérésem.

Kíváncsi vagyok, de van bennem némi aggodalom is.

Milyennek fogom látni azt az életet mindazzal a tapasztalattal, amit ebből a fél évből hazaviszek?

Bizonyos régi működések, szerepek és keretek egy korábbi méretemhez igazodtak.

Közben én tovább nőttem.

És a méretváltozásnak ára van.

Ha nagyobb lett a kiterjedésem, több mindenhez hozzáérek. Olyan határokhoz is, amelyekhez korábban nem. Lesz, aki soknak érez. Lesz olyan tér, ahol már nem tudok úgy mozogni, hogy közben minden érintetlen maradjon körülöttem.

Ismerem ezt.

Az egyik első nagy „vedlésem” pályakezdő óvónőként történt. Szerettem a hivatásomat, de az intézményi keretek egy idő után egyre kevesebb teret hagytak annak, ahogyan én a gyerekekért szerettem volna tenni.

A hivatás maradt, az intézményi formából viszont kiléptem.

Az akkori vezetőmmel és néhány kollégával létrehoztunk egy alapítványt, ahol nagyobb mozgástérrel ugyanazért az ügyért sokkal többet tudtunk tenni.

Huszonöt évig működtettük, majd átadtuk.

Azóta többször „vedlettem”, és valószínűleg még fogok is.

Vannak bőreink, amelyek valamikor pontosan ránk illettek. Segítettek túlélni, alkalmazkodni, tartozni valahová. Ezért olyan nehéz elengedni őket.

Ez a mostani vedlés mindennél többet vitt magával. És közben rengeteget adott.

Az ára néha kegyetlenül magas volt.

Félelem. Magány. Csalódások. Pofonok. Elengedések.

Olyan találkozások önmagammal, amelyekből néha legszívesebben kiszaladtam volna.

Még érzékeny az új bőr. Még tanulom, „mekkora lettem”, és hogyan mozogjak ebben az új kiterjedésben. Biztosan nekimegyek még ennek-annak, amíg megtanulok finomabban bánni vele.

Azt sem tudom még pontosan, merre visz. De közben sok minden letisztult. Sok mindent tudtam meg magamról, és ezt a tudást már nem tudom apró betűs részként kezelni.

Megtanulok vele élni abból a belső erőből, amit közben megtaláltam magamban. Erőlködés nélkül.