Az ítélkezés valójában önvédelemről szól

– és közben lassan megöli a bizalmat.

Sokszor nem az őszinte törődés tartja életben a kapcsolatokat, hanem játszmák, érdekek és az a kényelmes illúzió, hogy „még fontos vagyok valakinek”.

Magam is tapasztaltam, hogy nem minden kapcsolatban van jelen a kölcsönös figyelem. Van, ahol a történetek jellemzően egy irányba áramlanak: a másik fél nem a meghallgatás szándékával van jelen, hanem csak beszél, hogy kitöltse a teret. Van, ahol ahelyett, hogy kérdeznének, rögtön ítéletet mondanak.

És van, ahol adunk, de nem talál valódi befogadásra, mert az együttműködés helyett verseny születik.

A legtöbb ítélkezés mögött az önvédelem áll. Vannak, akik félnek attól, hogy sebezhetők legyenek – gyors véleményekkel, erősnek tűnő kijelentésekkel, határozott ítéletekkel fedezik magukat. Nem rosszindulatból, hanem mert védekezésből.

Éppen ezért nem ért meglepetésként, amikor egy kapcsolat megszakadt. Tudtam, aki mások felett folyamatosan ítélkezik, előbb-utóbb fölöttem is fog.

A tanulság?

·         Az ítélkezés lassan, de biztosan szétmorzsolja a bizalmat.

·         A naivitás, amellyel túl sokáig hallgatunk, szintén hozzájárul ehhez.

·         És az sem mentség, hogy jószándékból adunk – ha közben nem merjük kimondani, hogy mire van szükségünk.

·         A valódi erő nem a csendben tűrésben, hanem a határok kijelölésében rejlik.

Meg kell járnunk a saját sötétségünket, hogy magunkban is felismerjük a legkíméletlenebb erőinket, a tisztánlátásért. És akkor rájövünk, hogy nem minden ember az, akinek látni szeretnénk.

Mert a bizalom ott tud növekedni, ahol őszinteség és kölcsönös figyelem van – nem pedig ítélkezés és önvédelem.

Az ítélkezés falat emel, a figyelem hidat.