Kolostor

Vannak helyzetek, amikor nem bírjuk el a terheket és mint egy apáca bevonulunk saját kolostorunkba és bezárkózunk, imákba menekülve várjuk a gondviseléstől a megváltást.

A falak magasak, vastagok, és kívülről talán ridegnek tűnnek, de belül csendet adnak. Ez a csend nem a béke csendje, de mégsem csap arcul a szó, nem súrolja mások tekintete a bőrünket, véletlenül sem találkozunk senkivel.

A kolostor falai között nem kell az intimitás kényes tükrébe nézni. Nem kell szembesülni azzal, hogy a közelség nemcsak simogat, hanem le is rántja a maszkokat. Nem kell megélni azt a pillanatot, amikor valaki lát – túl a szerepeken, túl a védekezéseken, túl a szépen felépített történetünkön.

Nem kell szembesülnünk az erőviszonyokkal, nem kell eligazodnunk az emberek alkotta labirintusban. Nem kell megéreznünk lelkünk valódi hegyeit és völgyeit, az ezekből fakadó érzések zűrzavarát, naivitásunkat, s önbecsapásaink kíméletlen visszhangját sem.

Képzeljük el, ha a „kolostorunk” az a hely, ahová nem elbújni megyünk, hanem újrarendezni magunkat. Ahol a csend nem a valóság elutasítása, hanem az erő gyűjtése.

Nem menekülünk, nem azért vonulunk vissza, hogy elbújjunk, hanem hogy megértsük önmagunkat. Hogy rendet tegyünk a gondolatainkban, tisztábban lássuk az érzéseinket.

És amikor kilépünk onnan, akkor a bátrak lépteivel tesszük azt. Mert vállaljuk a csatákat. Tesszük mindezt fókuszált jelenléttel, tiszta szívvel, tudva: nem az a gyengeség, ha sebezhetők vagyunk – hanem az, ha nem merjük vállalni.

A kolostor kényelmes. Megszokható. De aki túl sokáig marad bent, egyszer csak ráébred: nem a külvilágtól védte meg magát, hanem saját lehetőségeitől.