Amióta kimondom, hogy hosszabb időre elutazom, feltűnően ritkán az útról szólnak a beszélgetések. Sokkal inkább arról, hogy ez a mondat kiben mit mozdít meg Van, aki könnyedén csak annyit mond: „Majd küldj képeket, imádom nézni a világot más szemén keresztül.” Más elcsendesedik, és arról mesél, hogy neki is volt egyszer egy régi terve: egy út, amit egyszer ő is elképzelt magának, csak közben az élet más ritmust diktált, és valahogy mindig maradt fontosabb, sürgetőbb, hala

A legfélelmetesebb nem az, amikor valami kiesik a kezedből, hanem amikor utána üres marad a tenyered. Van, amikor a belső világunk olyan, mint egy átlátszó nejlonzacskó: sokáig észrevétlenül tart mindent, amit beletettünk. régi érzelmek, utolsó kapaszkodók, megszokott szerepek, néhány „hátha még kell” gondolat. Aztán egyszer csak elveszíteti a tartását, és cafatokban marad az ujjaink között. Ami benne volt, hangtalanul kihullott. Különös érzés nézni, ahogy eltűnik valami, a

Civil szervezetet vezetek. És közben vezetőket fejlesztek. Pontosan ezért nem tudok csak feladatlistákban gondolkodni. Egy civil szervezetet vezetni különös műfaj. Itt mindenki önként van jelen, de vajon tudatosul-e mindenkiben, hogy nemcsak „egy ember” a szervezetben, hanem egy rész a szervezetből? Hogy minden résznek felelőssége van? Minden jelenlétnek súlya van? Minden mondat formál? Minden hallgatás üzen? Lehet egy szervezetet adminisztratívan jól működtetni. Lehet a

Nem az a kérdés, ki mellett állunk. Hanem az, milyen működést erősítünk. Amikor döntünk, nem csupán neveket választunk, hanem mintákat legitimálunk, teszünk természetessé. Olyan működéseket, ahol a biztonság illúziója fontosabbá válhat az igazságnál, ahol a kontroll megelőzi az empátiát és a pozíció felülírja az emberséget. A közös térben azonban dönthetünk másképp – nem a hangosabbhoz igazodva, hanem ahhoz, amit igaznak érzünk. A jelenlétünkkel. Talán nem is a hatalomvág

Vannak napok, amikor olyan, mintha kiborulna egy doboz gyufa. Szanaszét minden. Persze, minden szál külön értelmezhető, külön nem veszélyes. Amikor egymásra csúsznak, összeakadnak, és káoszt alkotnak… már elég egyetlen szikra. Sok gondolat. Sok feladat. Sok érzés. Mind fontos – együtt mégis feszültséget teremtenek. Ilyenkor könnyű lenne arrébb rúgni. Letakarni. Elhatárolódni. Úgy tenni, mintha nem lenne ott. A legnehezebb felismerés az, hogy nem valaki más borította ki dobozt

Ízlelgetem ezt a mondatot, mintha nem is róla szólna, hanem valaki más történetéről. Anyaként a szívemben a lányom nem években nő, hanem emlékekben: az első mozdulatban, az első szóban, az első elengedett kézben. És mégis… ma már felnőtt nő áll előttem. Valaki, aki nemcsak az én szemem fényében látja már magát. József Attila sorai jutnak eszembe: „Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Talán mert az anyaság egyik csendes, de felelősségteljes feladata