Nem az a kérdés, ki mellett állunk. Hanem az, milyen működést erősítünk. Amikor döntünk, nem csupán neveket választunk, hanem mintákat legitimálunk, teszünk természetessé. Olyan működéseket, ahol a biztonság illúziója fontosabbá válhat az igazságnál, ahol a kontroll megelőzi az empátiát és a pozíció felülírja az emberséget. A közös térben azonban dönthetünk másképp – nem a hangosabbhoz igazodva, hanem ahhoz, amit igaznak érzünk. A jelenlétünkkel. Talán nem is a hatalomvág

Vannak napok, amikor olyan, mintha kiborulna egy doboz gyufa. Szanaszét minden. Persze, minden szál külön értelmezhető, külön nem veszélyes. Amikor egymásra csúsznak, összeakadnak, és káoszt alkotnak… már elég egyetlen szikra. Sok gondolat. Sok feladat. Sok érzés. Mind fontos – együtt mégis feszültséget teremtenek. Ilyenkor könnyű lenne arrébb rúgni. Letakarni. Elhatárolódni. Úgy tenni, mintha nem lenne ott. A legnehezebb felismerés az, hogy nem valaki más borította ki dobozt

Ízlelgetem ezt a mondatot, mintha nem is róla szólna, hanem valaki más történetéről. Anyaként a szívemben a lányom nem években nő, hanem emlékekben: az első mozdulatban, az első szóban, az első elengedett kézben. És mégis… ma már felnőtt nő áll előttem. Valaki, aki nemcsak az én szemem fényében látja már magát. József Attila sorai jutnak eszembe: „Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Talán mert az anyaság egyik csendes, de felelősségteljes feladata

Az elménk már érti, „mi történik” a testünk és az idegrendszerünk viszont még a megszokott biztonsághoz ragaszkodik. Nem logikából működik, hanem tanult védelemből, ezért tartja magát a régi mintákhoz akkor is, amikor mi már másra vágyunk. A test és az idegrendszer ilyenkor ezt ismétli: „Ez a biztonságos.” „Ezt már próbáltuk.” „Ezzel túléltük.” És hiába mondja az elme: „Nem akarom már ezt a szerepet.” „Nem akarok többé így reagálni.” Már nem akarjuk, pedig ezek a részei

Vannak helyzetek, amikor a „nem döntés” maga a döntés. A naptár nem áll össze, valaki nem ér rá, még egyeztetni kell, toljuk egy hetet, majd még egyet… A halogatás legtöbbször nem a naptár szűkössége miatt történik, hanem miattunk. Bennünk zajlik. Nem rosszindulatból, hanem egyfajta védekezésből. Mert így (egy darabig) elkerülhető a konfrontáció, a bizonytalanság és az ismeretlen, és nem kell azonnal szembenézni azzal, ami kényelmetlen, konfliktusos vagy megkérdőjelezheti min

Vannak történetek, amelyeket nem akartunk megélni. Olyanok, amelyekről azt hittük, hogy másokkal történnek meg, de nem velünk. Aztán egyszer csak magunkat találjuk ezekben a históriákban. Szeretjük azt hinni, hogy a legnagyobb veszély az, amikor rossz emberek rossz dolgokat tesznek. De nem mindenki azzal bánt, hogy rossz. Van, aki azzal, hogy jónak látszik. Nem volt késsel elkövetett fenyegetés, nem volt zsarolás, nem volt ordító vészcsengő. A mi történetünk sokkal csendese