A szabadsághoz nincs használati utasítás

Mostanában egyre többször csinálok valamit úgy, ahogy korábban nem és utána fogalmam sincs, mi fog történni.

Nem azért, mert felelőtlenebb lettem, hanem mert egyre kevésbé akarom automatikusan követni azokat a szabályokat, amelyek sokáig eligazítottak.

Az iskolában még néha bekapcsol a megfelelési kényszerem, de már nem feltétlenül engedelmeskedem neki. És egyszerűen úgy nézek a sulira, mint kapcsolódási pont és gyakorlási lehetőség.

Amikor tánc közben bizonytalanná vált a vezetés, nem vettem át. Nem kezdtem el visszatermelni az elfogyó energiát. Amikor pedig számomra véget ért a kapcsolódás, elengedtem.

Nem történt semmi rossz. Talán ez az egyik legfontosabb tapasztalatom most.

Hogy el lehet engedni valamit úgy is, hogy senki nem hibás.

Nem kell hozzá csalódás, harag vagy vádirat. Nem kell bizonyítanom, hogy jogom van elmenni. És nem kell elérnem azt sem, hogy a másik megértse a döntésemet.

Elég lehet az, amit érzékelek.

Az erőmmel is „kísérletezem”.

Mi történik, ha nem veszem kisebbre?

Van, aki felélénkül tőle. Van, aki megijed. Van, aki hátralép, és van, aki mellettem marad.

Egyik sem mondja meg, mennyit érek. Csak információt ad arról, hogy mi történik közöttünk.

Ezek még nagyon új tapasztalatok.

Nem tudom még, mi lesz a következménye annak, ha nem alkalmazkodom automatikusan, nem kapaszkodom, nem magyarázkodom, és nem veszem kisebbre magam. Nincs hozzá szabályrendszerem.

Mintha egy új szobában lennék, amelynek még majdnem üresek a falai, de már készülnek a képek.

Egy arról, hogy nem kell minden elfogyó energiát nekem visszatermelnem.

Egy arról, hogy lehet szeretettel elengedni.

Egy arról, hogy a másik reakciója nem ítélet rólam.

És talán készül egy arról is, hogy bízhatok abban, amit érzékelek.

Még kevés kép van a falon.

De már van!

A szabadsághoz nincs használati utasítás.

A használat közben tanulom.

És közben a saját érzékelésem lassan visszakapja a szavazati jogát...