Mi van, ha nem a világ áll ellen?

Az újba nem lehet mindig a régi gondolkodásmóddal belépni.

Ezt talán sehol nem tapasztaltam meg annyiszor, mint az elmúlt hónapokban.

Új országok, új közösségek, más szabályok és szokások. És újra meg újra nekem kellett megtalálnom bennük a helyemet.

Azt hittem, az lesz a legnehezebb, hogy megtanuljam az újat.

Hogyan működnek az adott helyen a dolgok, hogyan kommunikálnak, mihez hogyan viszonyulnak. Hogyan találom meg benne a saját helyemet.

Pedig nem feltétlenül az új dolog elsajátítása legnehezebb.

Az igazi munka belül történik.

Mert az újba nem lehet mindig a régi gondolkodásmóddal belépni.

Pontosabban: lehet.

Lehet egy új kultúrában folyamatosan kívülállóként túlélni. Naponta összeütközni azzal, hogy itt valami nem úgy működik, ahogy szerintem kellene.

Ragaszkodni ahhoz, amit ismerek, mert eddig bevált.

Ami nekem kényelmes, ami eddig működött.

És közben azt várni, hogy az új közeg igazodjon hozzám.

Ez nem változás. Ez a régi működés védelme egy új helyzetben.

És elképesztően fárasztó.

Vagy feltehetem magamnak a kényelmetlenebb kérdést:

Mi van, ha nemcsak a környezetemnek kellene másképp működnie, hanem nekem kell másképp gondolkodnom?

Az új iránti vágy ugyanis még nem változás.

A változás ott kezdődik, amikor hajlandó vagyok energiát tenni abba, hogy én is másképp működjek.

És nagyon is számít, mennyit vagyok hajlandó tenni ezért.

Mert ez kényelmetlen lehet:

Lehetek újra kezdő. Kiderülhet, hogy valamit nem tudok. El kell engednem az „eddig így csináltam” biztonságát.

És persze, találkozhatok a saját ellenállásommal. Ami önmagában nem baj.

De az már az én felelősségem, hogy mit kezdek vele.

Megvizsgálom, mit jelez?

Képes vagyok megkérdőjelezni valamit, amit eddig evidenciának tartottam?

Vagy annyira ragaszkodom a saját igazamhoz, hogy inkább harcolok az újjal, mint hogy megvizsgáljam a régit?

És van ennél egy még kényelmetlenebb lehetőség.

Hogy nem bírok azzal a feszültséggel, ami bennem keletkezett, ezért továbbadom.

A környezetemnek. Azoknak, akik velem dolgoznak, akik mellettem vannak.

Attól, hogy valami bennem feszül, még nem kell másoknak cipelniük a saját megdolgozatlan részeim súlyát.

Az érzéseim az enyémek. Az ellenállásom is. És az is az én felelősségem, hogy mit teszek velük!

Része a változásnak: megtanulni felelősséget vállalni nemcsak azért, amit teszek, hanem azért is, amit a saját ellenállásomból másokra vetítek ki.

Számomra a kultúra nem csak országokat jelent.

Lehet nemzeti, szervezeti, vezetői, közösségi vagy akár kapcsolati kultúra.

Mindegyikben igaz lehet ugyanaz:

Ami eddig működött, attól még nem biztos, hogy továbbra is működni fog.

A változás nem azt kívánja tőlem, hogy eldobjam azt, aki eddig voltam.

Hanem hogy legyen bátorságom megvizsgálni:

Mit tartok meg? És mit kell felülírnom?

Mert ha azt szeretném, hogy valami másképp működjön körülöttem, először nekem kell másképp gondolkodnom.