Az ér haza előbb, akit messzebbre sodort az élet

A józan ész szerint annak kellene előbb célba érnie, aki közelebb van hozzá.

A fizikában mégsem mindig ez történik. Bizonyos körülmények között a melegebb víz hamarabb fagy meg, mint a hidegebb, pedig messzebbről indul a fagyáspont felé. (Mpemba-effektus)

Nem általános törvény. Mégis van benne egy paradoxon, amely most, ezen az utamon is visszaköszön: néha éppen az ér haza előbb, akit az élet önmagától messzebbre sodort.

Most már tudom, milyen messzire kerülni a parttól.

Hát nem egy romantikus utazás.

Az elmúlt napokban a jelen eseményei és az emberek reakciói egyszerre több helyen értek hozzá a múltamhoz, egyszerre érintettek meg bennem több nagyon régi tapasztalatot: Az elutasítást. Az elhagyást. Az elnémítást. Az egyedül maradást. Azt a régi működést, amelyben a végén én veszem magamra mindenki felelősségét.

Ismerem ezeket. Ismerem a hozzájuk tartozó íratlan törvényeket is.

Maradj csendben. Alkalmazkodj. Ha elutasítanak, nem vagy elég jó. Ha egyedül maradtál, biztosan te tévedsz. Vedd magadra. Húzd össze magad.

Régóta velem vannak, éppen ez adja az erejüket.

Ezek a régi hangok önmagukban sem gyengék, de most egymást felerősítve szólaltak meg bennem. Időnként alig hallottam mellettük azt, amit a jelenben már tudok magamról.

És amikor a körülöttünk lévő emberek, kapcsolatok, reakciók ugyanazt kezdik visszatükrözni, amit ezek a régi hangok belülről mondanak, a kettő egymást kezdi igazolni.

Látod? Megint elutasítottak. Látod? Megint egyedül maradtál. Látod? Jobb lett volna csendben maradni. Látod? Megint neked kell felvállalni az egészet.

A régi part fényei ezeket a történeteket világítják meg. Ismerősek, ezért könnyű hozzájuk igazodni: ott vannak a megszokott emberek, szerepek, kapcsolatok és visszajelzések, amelyekből olyan sokáig tájékozódunk. Csakhogy ezek a múltunkat világítják meg, és nem hazafelé vezetnek.

Amikor pedig olyan messzire sodródunk a parttól, hogy ezek a fények már nem érnek el, nincs többé mihez igazodnunk abból, amit ismerünk.

Ott már nem tudunk abból tájékozódni, amit a megszokott környezetünk tükröz vissza rólunk.

Ott az marad, amit akkor is tudunk magunkról, amikor senki nem igazolja vissza.

Az elmúlt napokban a hitemet egyszer sem veszítettem el.

A hozzáférést néha igen.

Amikor a múlt bizonyosságai együtt annyira felerősödtek, hogy már majdnem összekeveredtek a jelen valóságával, újra és újra kaptam egy emlékeztetést arra, amit valójában tudok magamról.

Arra, hogy ki vagyok, mit képviselek, mik az értékeim. Arra, hogy mi mindent tettem már le az asztalra és arra, hogy amit igaznak tudok, annak az igazságát nem az dönti el, hányan állnak mellettem.

Az emlékeztetés nem adott új hitet, de segített újra hozzáférnem a sajátomhoz.

Most már pontosan értem mit jelent, hogy az ér haza előbb, akit messzebbre sodort az élet:

Már nem a régi part fényei mutatják az irányt, hanem az, amit magamban akkor is látok, amikor kívülről már semmi nem igazolja vissza.

Számomra ez a hazatalálás.

Nem visszajutni a régi parthoz. Magamhoz megérkezni.

És ebben van az erőm. Nem abban, hogy mindig elég erős vagyok egyedül. Hanem abban a hitben, hogy ami igazán megtart, az bennem van – és amikor már alig hallom a saját hangomat, csak észre kell vennem, hogy van valaki mögöttem, aki emlékeztet.