EGYSZER MÁR OTT VOLTÁL

Egy pillanat súlya sokszor csak később válik érezhetővé.

Sokszor addig nem hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk valamire, amíg egyszer meg nem tapasztaljuk. Amikor egyszer sikerül, az élmény kapaszkodóvá válik: ha akkor ment, menni fog újra is. És minden ismétlés erősíti nemcsak a tudásunkat, hanem az önmagunkba vetett hitünket is.

Ezek az élmények idővel többé válnak, mint emlékek. Nemcsak inspirálnak – irányt mutatnak.

Azok a helyzetek, kapcsolódások, munkák, terek, amelyekben önazonosak voltunk, amelyekben kiteljesedtünk, amelyekben élet volt bennünk – ezek lesznek azok a belső mércék, amelyekhez újra és újra vissza akarunk térni.

-Amikor egyszer mertél nemet mondani, onnantól tudod, hogy képes vagy kiállni magadért.

-Amikor egyszer megélhetted, milyen az, amikor meghallanak, a saját hangodat már nem nyomod el.

-Amikor egyszer dolgoztál olyan közegben, ahol érték voltál, a tested azonnal jelez, ha nem az a helyzet van.

-Amikor egyszer megélted az intimitás teljességét, ahol nem kellett bizonyítanod, hanem jelen voltál, kapcsolódtál, élőnek érezted magad, akkor nem a formát, hanem az érzést keresed újra.

Nem az számít, mi történt, hanem az, ki voltál közben.

Ezek az élmények ott vannak benned, mint egy belső térkép halvány vonalai. Nem kapaszkodók már, hanem irányt mutatnak. Emlékeztetnek arra, hogy mi lehetséges. Arra, hogy mi igaz rád. Arra, hogy hova tartasz.

Nem azért keresed újra, mert ismerős. Hanem mert igaz.

És talán nem is az a kérdés, hogy mi sikerül legközelebb.

Hanem az, visszatalálunk-e oda, ahol önmagunk voltunk.