Mert ugyanaz a döntés lehet menekülés is és lehet a legbátrabb lépésünk is. „Hogy vagy?” Talán ez volt az a kérdés, amit az elmúlt napokban a legtöbbet kaptam. Sokan írtatok. Volt, aki együtt érzett. Volt, aki felajánlotta a segítségét. Volt, aki azt mondta, menjek haza. De a legfontosabb az volt, hogy mindegyik üzenet mögött szeretetet éreztem. És ezért végtelenül hálás vagyok. Számomra nem az volt a kérdés az üzeneteket olvasva, hogy kinek van igaza: menjek vagy maradjak?

Tegnap fényes nappal megtámadtak az utcán. Valaki letépte a nyakláncomat, és mire felfogtam, mi történik, már nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. Később döbbentem rá, milyen elemi erő mozdult meg bennem. Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Nem bátorság volt. Nem tudatosság. Hanem az élet ösztönös védelme. Furcsa felismerés volt megtapasztalni, hogy amikor valóban veszélyben érezzük magunkat, a testünk és a lelkünk olyan tartalékokat képes mozgósítani, amelyekhez

A hétvégén a taxisofőr megígérte, hogy megvár bennünket Boulders Beach-nél. Kifizettük a várakozási díjat, kabátjainkat a kocsiban hagytuk. Mire visszaértünk, a sofőr eltűnt, a kabátokkal együtt. A történet önmagában nem különösebben érdekes, mondhatni mindennapos. Ami számomra érdekes, az az, ami előtte történt. Volt egy pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy talán mégsem kellene a kocsiban hagyni a holminkat. Mégiscsak Dél Afrikában vagyunk. Megkérdeztem, a sofőr me

A rabok Robben Islanden minden nap látták a Table Mountaint. Látták Cape Town partjait. A szabadság karnyújtásnyira volt tőlük, mégsem érhették el. Ahogy a szigetre léptem, nem a börtön falai foglalkoztattak a leginkább, hanem az a 7 kilométer, ami a szigetet és Cape Townt választja el egymástól. Az a távolság, amely egyszerre tűnik jelentéktelennek és áthidalhatatlannak. Talán ekkor éreztem meg, hogy a szabadság és a szabadulás nem ugyanaz. Tegnap Robben Islanden jártam. A

Amikor hónapokra eljöttem otthonról, úgy gondoltam, hogy ez az én történetem lesz. Az én tanulásom, változásom. Az én utam. Most, hogy már Fokvárosban vagyok, az utazás második szakaszában, egyre inkább azt érzem, hogy ez a történet soha nem csak rólam szólt. Mindannyian útnak indultunk. Mielőtt megérkeztem volna Dél-Afrikába, két hetet otthon tölthettem a családommal. Jó volt újra együtt lenni. Nevetni, beszélgetni, megölelni egymást. Amikor egy családban valaki kilép a

A legmélyebb utak sem csak a sötétségről szólnak, hanem azokról a fényekről is, amelyek segítenek végigmenni rajtuk. Az elmúlt hetekben sokat írtam a bizonytalanságról, magányról, a régi minták recsegéséről. Arról, amikor az ember már nem tud visszamenni oda, aki volt, de még nem látja tisztán, hogy kivé válik. De egy önismereti út nem csak abból áll, amit elveszítünk, hanem abból is, amit közben kapunk. Voltak pillanatok, amelyek segítettek lélegezni akkor is, amikor úgy