Van az a pillanat, amikor minden rendben van — és mégsem. A helyzet logikus, a szavak szépek, a másik ember akár még inspiráló is, de a rendszer nem tiszta. Csak egy finom disszonanciát érzel. Valamit, amit nem tudsz megfogni, de a tested már tudja. Mert a tested nem a szavakra reagál. És benned valami feszül. Olyan ez, mint amikor mosolyogsz, de a gyomrod ökölbe szorul. Mint amikor minden „igen”, de a tested halk „nem”-et suttog. Ez nem a képzeleted játéka, hanem az a pillan

Most olyan részeimnek is teret adok, amelyeket sokáig elhallgattam magamban. Nem könnyű ez, mert miden őszinteségnek ára lehet. Mégis egyre inkább azt érzem: nem az a legfontosabb, mit kockáztatok, hanem az, mit hagyok magam után. Különösen Anyaként... Azt gondolom, egy anya–gyerek kapcsolat az egyik legerősebb kötelék az életben. Tele van szeretettel, ösztönnel, ragaszkodással és láthatatlan mintákkal, amelyek generációkon át tovább élhetnek. Sokszor úgy hordozunk történ

Van egy furcsa ritmusa most az életemnek. Érkezések. Kapcsolódások. És búcsúk… szinte ugyanabban a mozdulatban. Az iskolában, ahol most tanulok, minden gyors. Valaki melléd ül. Beszélgetni kezdtek. Nevettek. Talán együtt töltötök egy délutánt. Aztán másnap már egy másik csoportban van.Vagy egy hét múlva már egy másik országban. És te ott maradsz egy újabb „ismerőssel”, akiből szintén nem lesz történet. Emlékeztet arra, amikor régen azt hittem: aki egyszer a barátom lesz,

Elfogadható, hogy valaki ott van az életünkben, de nem kell, hogy a mindennapjaink része legyen. És az is rendben van, hogy nem mindenkivel tudunk olyan kapcsolatot kialakítani, akivel egy egész estét... vagy akár egy életet eltöltenénk. A költözésem is tisztán megmutatta. Vannak helyzetek, ahol minden jónak tűnik, biztonságosnak… nem rossz, sőt, kívülről nézve teljesen jó. Csak közben a valódi kapcsolódás nem tud megszületni, mert az egyik részről a felelősségvállalás és

Nem csak földrajzilag, hanem belül is. Kiléptem a komfortzónából – tudatosan. Nem akartam mindent biztosra szervezni. Mégis teremtettem két kapaszkodót Londonban: egy iskolát és egy szállást. Két biztos pontot egy ismeretlen térben. Aztán az élet – finoman, de határozottan – elvette az egyiket. 20 órával az indulás előtt. És nem csak a szállás tűnt el, hanem a talaj is a lábam alól. Mégis elindultam. Szombat éjjel a családommal kerestünk új szállást, hogy másnap legalább legy

Három kontinens. Háromszor két hónap. London. Afrika. Ausztrália. És mielőtt megkérdeznéd: nem, ez nem életközepi válság. 😄 Ez egy döntés. … Mondhatnám, hogy angolt tanulni megyek. Igaz is. Mondhatnám, hogy „ösztöndíjat” kaptam. Ez is igaz. De az igazi ok egyszerűbb: Szeretnék megérkezni a világ három pontjára pólóban és tornacipőben , úgy, hogy senki nem tudja: kinek a lánya, kinek a felesége vagyok, mit csinálok, mennyire vagyok „fontos”. vagy nem. Csak egy nő egy tornac